WEERAMANTRY ALELNÖK KÜLÖNVÉLEMÉNYE

Bevezetés

A jelen per környezetvédelmi vonatkozású jogi kérdések egész sorát veti fel. Ahhoz, hogy megmagyarázzam indokaimat, miért szavaztam ebben az igen nehéz döntésben úgy, ahogy azt tettem lényeges ezek közül néhányat részletesebben kifejteni. Három kérdés, amelynek kapcsán a Bíróság megfigyeléseit kiegészítve saját megfigyeléseimet is közölni kívánom: egyrészt a fenntartható fejlődés elvének szerepe a fejlesztés és a környezetvédelem egymással versengő igényeinek kiegyensúlyozásában, másrészt a Magyarországnak az általam folyamatos környezetvédelmi hatásfelmérésnek nevezett elv által nyújtott védelem, valamint az olyan inter partes jogelvek használatának alkalmassága, mint a kereseti igény megtiltása saját esetlegesen jogellenes cselekmény következtében, olyan jellegű erga omnes problémák megoldására, mint a környezetvédelmi kár.

A. A fenntartható fejlődés elve

Amennyiben a környezetvédelmi ártalom lehetősége lett volna ebben az összefüggésben az egyetlen olyan szempont, amit figyelembe kellett venni, Magyarország állításai perdöntőek lehettek volna.

Egyéb tényezőket is tekintetbe kellett venni azonban, amelyek közül nem éppen elhanyagolható a fejlesztés szempontja, mivel a bősi terv a fejlesztés szempontjából fontos Szlovákia számára. A Bíróságnak megfelelő egyensúlyt kell tartania a felek által felvetett környezeti és a fejlesztési megfontolások között. Erre a Bíróságnak a fenntartható fejlődés elve nyújt lehetőséget.

A Bíróság erre az elvre mint fogalomra utalt ítélete 140. bekezdésében. Én azonban egyszerű fogalomnál többnek, olyan irányadó értékű elvnek tartom, amely a jelen per eldöntésénél alapvető fontosságú lehet. Az általa nyújtott ismeretek nélkül nehéz lett volna megoldani a jelen perhez kapcsolódó kérdéseket.

Mivel a fenntartható fejlődés olyan elv, amely a jelen perrel összefüggő konkurens szempontok megítéléséhez elengedhetetlenül szükséges, és miután bár csak az utóbbi időben vonta magára a nemzetközi jogi szakirodalom figyelmét, a jövőben valószínűleg központi szerepet kap nagy horderejű környezetvédelmi viták eldöntésénél, részletes taglalásra érdemes. Ezenfelül ez az első alkalom, hogy a jelen Bíróság joggyakorlatában figyelmet kap.

Egy, a jelen per tárgyát képező létesítményhez hasonló jelentőségű létesítmény tervezésénél és kivitelezésénél mindig felmerül a fejlesztési és környezeti szempontok mérlegelésének szükségessége, mivel a mögöttes jogalap, azaz a fejlődéshez és a környezetvédelemhez való jog, lényeges fogalmak a modern nemzetközi jogban.

A jelen perben szerepel egy létesítmény, amely még fennmaradó csökkentett formájában is lényeges Szlovákia és népe javának szempontjából, akik már eddig is több, mint két milliárd dollárt fordítottak saját és elődállamuk forrásaiból ezeknek a javaknak a megszerzésére. Szlovákia egyenesen azt állítja, hogy a létesítmény üzemeltetése a környezet javát szolgálná, mivel segítene megállítani a folyómeder erózióját, és hogy a létesítmény hatékony védelmet nyújtana az áradások ellen. Ezenfelül Szlovákiában hagyományosan jellemző az áramhiány, ezért a termelt áram fontos volna az ország gazdasági fejlődéséhez. Amennyiben a beruházást leállítanák, még a Szerződés megtagadását megelőzően jelentős költséggel épített hatalmas építmények maradnának kihasználatlanul és meddőn, amelyek maguk is további gazdasági és környezeti problémát jelentenének.

Másrészről viszont Magyarország azt állítja, hogy a beruházás számos különböző ökológiai kárt okoz, vagy okozhat, köztük a folyópart növény- és állatvilágában, a haltenyésztésben, a felszíni víz minőségében, a talajvíz rendszerében, a mezőgazdaságban, az erdőségekben és a talajban, előidézheti az ivóvíztartalékok minőségének romlását, eutrofizálást, valamint üledékképződést. Magyarország állítja, hogy ezek közül a kockázatok közül már több be is következett és továbbiak jelenhetnek meg, amennyiben a létesítmény üzemben marad. A Bíróságnak benyújtott dokumentumok ezeket a veszélyeket nagy részletességgel vizsgálják, illetve tárgyalják.

Hogyan lehet ezeket a szempontokat kezelni? Meg kellene teljesen szüntetni a létesítményt attól tartva, hogy előállnak a fenti következmények? Továbbra is üzemben kellene tartani a létesítményt tekintettel az általa biztosított nemzeti javakra, mellőzve a felvázolt környezeti károkat? Vagy valamiféle köztes úton navigálni, mindkét szempont méltányos figyelembevételével, folyamatos éberséget biztosítva a környezeti károk vonatkozásában?

Egyértelmű, hogy olyan elvet kell követni, amely mindkét szempontot megfelelő módon figyelembe veszi. Van-e azonban ilyen elv, és elismert-e a nemzetközi jogban? Úgy vélem, a válasz mindkét kérdésre pozitív. A szóban forgó elv pedig a fenntartható fejlődés elve, amely véleményem szerint a modern nemzetközi jog szerves részét képezi. Kiemelt jelentősége nyilvánvaló, mind a jelen per szempontjából, mind pedig általában.

Megemlíteném, hogy mindkét peres fél egyetért abban, hogy a fenntartható fejlődés elve alkalmazható a jelen jogvitára. Ekként Magyarország perbeszédében kijelenti, hogy:

Szlovákia állítása szerint pedig "a fenntartható fejlődés fogalma magában foglalja azt az elvet, hogy a környezeti kötelezettségek értelmezésénél és alkalmazásánál figyelembe kell venni a fejlesztési szükségleteket".

A nézeteltérés nem az elv létezését illeti, hanem inkább a jelen per tényállására való alkalmazásának módját.

A fejlesztési szükségletek és a környezet védelmének szükségessége közötti köztes úton történő navigálás gondja egyaránt kapcsolódik a fejlesztési joghoz és a környezeti joghoz. A jog ezen alapvető és fejlődő területei megkívánják, sőt feltételezik egy mindkét szükségletnek megfelelő elv létezését.

Az a vélemény, hogy a jogban ilyen fogalom nem létezik, azzal az állítással egyenlő, hogy a modern jog elismeri két olyan elv egymásmellettiségét, amelyek egymással összeütközésben működnének anélkül, hogy összeegyeztethetőségük elve számára szükséges alapot nyújtanának. Annak a feltételezésnek a tarthatatlansága, hogy a jog szentesíti a szabályozások ilyen anarchiáját, elegendő ahhoz, hogy az ilyen elégtelen eredményre vezető feltevést elítéljük.

Mindkét elvet nem engedhetjük szabadjára a másik figyelembevétele nélkül. A jog szükségszerűen magában foglalja az összeegyeztethetőség elvét. Ez az elv pedig a fenntartható fejlődés.

A jelen per egyedülálló lehetőséget nyújt ezen elv alkalmazására, miután egy olyan szerződésből ered, amelynek célja a fejlesztés volt, és környezeti szempontokra támaszkodó érvek miatt jutott holtpontra.

Mind Magyarország, mind Szlovákia népének joga van a boldogságát és jólétét elősegítő fejlesztésre. Ugyanúgy joga van környezete védelméhez való emberi joga megóvásához. A jelen Bíróság vizsgált már környezeti kérdéseket feszegető pereket, például az atomrobbantásokból származó környezetszennyezés összefüggésében, amelyek azonban igen távol állnak a fejlesztési beruházásoktól. A jelen per tehát a fejlesztési és környezetvédelmi fogalmak összehangolásának kérdésére irányítja a figyelmet, mint azt ezt megelőzően még egyetlen per sem tette a jelen Bíróság joggyakorlatában.

(a) A fejlődés mint nemzetközi jogi elv

A fejlődéshez való jogról szóló 1986-os Nyilatkozat 1. cikke kimondja, hogy "A fejlődéshez való jog elidegeníthetetlen emberi jog". Ez a Nyilatkozat a nemzetközi közösség elsöprő támogatását élvezte, amelynek ereje azóta is egyre növekszik. Az 1992-es Rioi nyilatkozat 3. elve megerősítette annak szükségét, hogy a fejlődéshez való jogot teljesíteni kell.

A "fejlődés" természetesen nem csak az önmagáért és a fejlesztés által előállított gazdasági nyereségért való fejlesztést jelenti, hanem az emberi boldogság és jólét egészét növelő értékéért végzett fejlesztést is. Talán ez nevezhető a fejlődésre vonatkozó jog első elvének.

Az emberi boldogság és jólét egészének növelése céljából fontos és elkerülhetetlen, hogy időről időre különböző jellegű, kisebb-nagyobb fejlesztési beruházásokat eszközöljenek a világ összes részén.

(b) A környezetvédelem mint nemzetközi jogi elv

A környezet védelme szintén alapvető része az emberi jogok jelenleg érvényes doktrínájának, hiszen számos emberi jog, mint például az egészséghez, illetve az élethez magához való jog előfeltétele. Aligha szükséges ezt részletesebben kifejteni, mivel a környezetet ért károk az Egyetemes Nyilatkozatban és egyéb emberi jogi okmányokban említett összes emberi jogot csorbíthatják, illetve alááshatják.

Míg tehát minden népnek joga fejlesztési beruházások kezdeményezése és ezek előnyeinek élvezete, fennáll annak kötelessége is, hogy az ilyen beruházások jelentősen ne károsítsák a környezetet.

(c) A fenntartható fejlődés mint nemzetközi jogi elv

A fejlődés fogalmának korai megfogalmazásait követően felismerést nyert, hogy a fejlesztést nem lehet elvinni addig a pontig, hogy az jelentős kárt okozzon abban a környezetben, ahol történik. Ezért fejlesztést kizárólag a környezetvédelem ésszerű követelményeivel összhangban lehet végrehajtani. Arra a kérdésre, hogy a fejlesztés a környezetre kifejtett hatása folytán fenntartható-e természetesen csak az adott helyzet összefüggésében lehet választ adni.

A fejlődéshez való jog helyes megfogalmazása tehát, hogy ez a jog abszolút értelemben nem létezik, hanem mindig a környezet általi elviselhetőségéhez viszonyítva határozható meg. A fejlődéshez való jog ily módon történő meghatározása egyértelműen része a modern nemzetközi jognak. Rövid hivatkozási módja a fenntartható fejlődés.

A fenntartható fejlődés fogalma az 1972-es Stockholmi Konferencián túl olyan eseményekig vezethető vissza, mint a Founex szakértői találkozó 1971. júniusában Svájcban; a környezetvédelemről és fejlesztésről 1971-ben Canberrában tartott konferencia, valamint az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 2849 (XXVI) számú határozata. Erőteljes ösztönzést kapott továbbá a Stockholmi Nyilatkozattól, amely 11. elve által hangsúlyozta a fejlesztés lényegét, valamint a fejlesztési folyamat során környezetvédelmi szempontok szem előtt tartását. Az ebben a Nyilatkozatban megfogalmazott több további Elv keretet nyújtott a fenntartható fejlődés fogalmának alakításához, és a Stockholmi Nyilatkozat több, mint egyharmada a környezet és a fejlesztés összehangolásával foglalkozott. A Stockholmi Konferencia eredménye a Cselekvési Terv az Emberi Környezetért is.

A nemzetközi közvéleményt tehát már az 1970-es évek elején fogékonnyá tették a kérdés iránt, tehát nem meglepő, hogy az 1977-es Szerződés 15. és 19. cikkében külön említést tesz környezetvédelmi szempontokról. Mindkét szerződő fél elismerte annak szükségességét, hogy a fejlesztési folyamatot a környezettel összhangba kell hozni, így a Szerződésbe beépítettek egy változó elemet, amely a közös beruházást a nemzetközi jog alakuló elveivel összhangban tartotta.

Azóta ez az elv minden szinten jelentős támogatást kapott a nemzetközi közösség összes csoportjától.

Legyen szó akár többoldalú szerződésekről, nemzetközi nyilatkozatokról, nemzetközi szervezetek alapító okiratairól, nemzetközi pénzintézetek gyakorlatáról, regionális nyilatkozatokról és tervezetekről, vagy állami gyakorlatról, a fogalom széleskörben és általánosan elismert. A Fenntartható fejlődésről szóló 1990. május 15-i Bergeni ECE Miniszteri Nyilatkozat, amely az ECE térség 34 országát képviselő miniszteri találkozó eredménye, valamint az Európai Közösség környezeti megbízottja foglalkozott "Az emberiség fenntartható fejlődésének kihívásával" (6. bekezdés), és elkészítette a Bergeni Cselekvési Napirendet, amely tartalmazta a fenntarthatóság közgazdaságtana, a fenntartható energiafelhasználás, a fenntartható ipari tevékenységek, valamint a nyilvánosság figyelmének felkeltése és cselekvésbe való bevonásának szempontját. Törekedett a "fenntartható fejlődés számára helyes nemzeti irányelvek" kialakítására (13 (b) bekezdés) és a befektetők azon ösztönzésére, hogy külföldi befektetéseiknél is alkalmazzák a saját országukban megkövetelt környezetvédelmi szabványokat. Ezenfelül igyekezett ösztönözni az UNEP, az UNIDO, az UNDP, az IBRD és az ILO szervezeteit, valamint egyéb illetékes nemzetközi szervezeteket, hogy támogassák tagországaikban a környezetileg helyes ipari befektetéseket, leszögezve, hogy az ipar és a kormányzat együttműködése kívánatos ezen cél elérése érdekében (15 (f) bekezdés). Az Európa Tanács egyik 1990-es határozata indítványozott egy Európai Megőrzési Stratégiát, többek között az összes európai jogos szükségletének és törekvésének teljesítésére, azzal a törekvéssel, hogy a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődés a természetes erőforrások ésszerű és fenntartható felhasználásán alapuljon, valamint arra, hogy javaslatot tegyen a fenntartható fejlődés elérésének módjára.

A fenntartható fejlődés fogalma tehát nemcsak a fejlődő országok által elfogadott elv, hanem olyan elv, amelyet világszerte jóváhagyólag ismernek el.

A fenntartható fejlődés fogalma 1987-ben a Brundtlandi Jelentés révén került a nemzetközi figyelem előterébe. 1992-ben a Rioi Konferencia Nyilatkozatának központi elemévé tette, és a fejlődő országokban azóta is a fejlődéshez kapcsolódó minden kérdésben központi szerepet kap.

A fenntartható fejlődés elve tehát a modern nemzetközi jog része nemcsak megkerülhetetlen logikai szükségszerűsége folytán, hanem a világközösség általi széleskörű és általános elfogadottsága miatt is.

A fogalom jelentős szerepet kap a környezetvédelmi jellegű jogviták rendezésében. Az elv alkotórészei a nemzetközi jog jól ismert területeiről származnak: emberi jogok, állami felelősség, környezetvédelmi jog, gazdasági és ipari jog, méltányosság, területi szuverenitás, jogokkal való visszaélés, jó szomszédság, hogy csak néhányat említsünk. Beépült ezenkívül számos kötelező érvényű és szerteágazó nemzetközi megállapodásba, miáltal ezen megállapodások összefüggésében jogerőre emelkedett. Jelentős elvet jelent két megállapított jog között fellépő feszültségek megoldására. A nemzetközi jog területén megerősíti azt, hogy létezni kell mind fejlődésnek, mind környezetvédelemnek, és, hogy ezen jogok egyike sem elhanyagolható.

A nemzetközi közösség általános támogatása természetesen nem jelenti, hogy a nemzetek közösségének minden egyes tagja kifejezett és konkrét támogatásáról biztosította volna ezt az elvet, ez azonban nem is feltétele egy nemzetközi szokásjogi elv megállapításának.

Mint azt Brierly megállapítja:

A nemzetközi okmányokban és államgyakorlatban (mint például fejlesztési támogatásoknál és a nemzetközi pénzintézetek gyakorlatában) megjelenő bizonyíték ugyancsak teljesen alátámasztja a fogalom mára már általános elfogadottságát.

A fogalom elismerését tehát méltán nevezhetjük világszintűnek.

(d) A nemzetközi jog azon szükséglete, hogy a fejlődés és a környezetvédelem összehangolása érdekében merítsen a világ kulturális diverzitásából

A jelen per, amely egy jelentős hidraulikai létesítménnyel foglalkozik, lehetőséget nyújt arra, hogy a múlt tapasztalataiból merítsünk, és annak némely elvét felhasználjuk, amelyek megerősíthetik a fenntartható fejlődés fogalmát, mivel minden fejlesztési létesítmény hatással van a környezetre, és az emberiség nemzedékek óta együtt él ezzel a problémával.

Jogos forrása ez a nemzetközi jog gyarapításának, amely forrást talán nem használunk ki olyan mértékben, mint azt jelentősége folytán megérdemelné.

Azáltal, hogy más kultúrák révén rendelkezésre álló ismeretek előnyeit bevonná a nemzetközi jogba, valamint hogy a múlthoz folyamodna ösztönzésért, a nemzetközi környezetvédelmi jog nem térne el a nemzetközi jog hagyományos módszereitől, sőt valójában továbbhaladna a Grotius által kijelölt úton. Ahelyett, hogy a nemzetközi jog új ága számára a priori elvek sorát fektette volna le, Grotius a múlt tapasztalatát felhasználva utólag igyekezett megteremteni ezeket az elveket, az erre a célra számára rendelkezésre álló kultúrák egész skáláját segítségül híva. Ezekből olyan tartós elveket merített, amelyek kiállták az idő múlását, és amelyekre a jövő új nemzetközi rendjét építeni lehetett. A környezetvédelmi jog most van kialakuló szakaszában, és nem kevéssé emlékeztet a nemzetközi jogra annak korai időszakában. Rendelkezésére áll a múlt tapasztalatának sokféle kultúrából származó gazdagsága. Valóban nagy kár lenne, ha kihasználatlanul maradna csupán formális megközelítések miatt, amelyek nem tartják ezt a fajta viszonyulást okvetlenül szükségesnek.

Ezzel kapcsolatban idézem Sir Robert Jennings-nek a különböző jogi hagyományok és kultúrák számbavételekor tett megállapítását, hogy a Nemzetközi Bíróság (a Nyugat-Szaharai per során tettekhez hasonlóan):

Ezenfelül szükség van multidiszciplinaritásra, különösen a nemzetközi jogtudomány határvidékén, és arra, hogy a jogtudomány egyéb tudományokból, úgy mint a történelemtudományból, szociológiából, antropológiából és pszichológiából is merítsen tanításokat, amely céljával összefüggésben lehet. A jövőbeli nemzetközi jognak azon szükségletével kapcsolatban, hogy interdiszciplináris legyen, a Bíróság nagytiszteletű korábbi elnökének egy másik eljáráson kívüli megfigyelésére hivatkoznék, miszerint:

Különösen ami a jelen Bíróságot illeti, az intézmény "valódi univerzalitásának lényegét" a Nemzetközi Bíróság alapokmánya 9. Cikkének szövege fejezi ki, amely "a civilizáció főbb formáinak és a világ vezető jogrendjeinek képviseletét" írja elő (kiemelés tőlem). A dőlt betűvel szedett szavaknak a Bíróság alapokmányába való beemeléséért kemény küzdelem folyt, amelyet a japán képviselő, Adatci úr vezetett, és miután a fogalom ily módon beépült a Bíróság szerkezetébe és alapokmányába, úgy vélem, hogy a Bíróságnak kötelessége meríteni a világ különböző civilizációinak bölcseletéből, amikor egy ilyen lépés gyarapíthatja az általa vizsgált ügyhöz szükséges ismereteit. A Bíróság nem engedheti meg, hogy csak egy kultúrából táplálkozzon, különösen amikor a jog újonnan kialakuló területeire lép.

A jelen per olyan területet érint, ahol sok ilyen ismeretet lehetne bevonni a környezetvédelmi jog kialakuló elveinek gyarapítására és azon elveknek a tisztázására, amelyeket a Bíróságnak alkalmaznia kellene.

Ebben a szellemben közelítem meg tehát azt az elvet, amelynek alkalmazására a Bíróság joggyakorlatában első alkalommal kerül sor, azt az elvet, amely a jelenlegi nemzetközi színtéren jelenlevő két roppant jelentőségű szempont mérlegelésének kényes feladatát segít majd megoldani, amelynek súlya a jövő szempontjából talán még nagyobb.

(e) A múltnak a fenntartható fejlődésre vonatkoztatható némely tanítása

A hagyományos jogrendekben létezik néhány elv, amely beleszőhető a jelenleg környezetvédelmi jog szövetébe. Ezek különösen kapcsolódnak a fenntartható fejlődés fogalmához, amelyet azok a rendszerek elismertek. Sőt, ezen jogrendek közül több is sajátosan kapcsolódik a jelen perhez, amennyiben folyamok és folyók megfékezésére vonatkoznak, és azt az aggodalmat tükrözik, hogy a természet folyamatába beavatkozó emberi tetteket mindig csak a környezet védelmének megfelelő figyelembevételével szabad végrehajtani. Általában véve a környezeti tapasztalatok vonatkozásában sok mindent lehetne átvenni az ősi civilizációktól és a hagyományos jogrendektől Ázsiában, a Közel-Keleten, Afrikában, Európában, Amerikában, a Csendes-óceáni térségben, valamint Ausztráliában, valójában tehát az egész világon. Ez igen gazdag forrás, amit a modern környezetvédelmi jog eddig nagyrészt kihasználatlanul hagyott.

Mint azt a Bíróság megállapította: "A különböző korokban az emberiség gazdasági vagy egyéb okokból kifolyólag állandóan beavatkozott a természetbe." (140. bekezdés).

A fejlesztés szükségleteinek a környezetvédelemmel való összeegyeztetése tehát nem új fogalom. Már ezer évvel ezelőtt is lejegyeztek ilyen megfontolásokat, és az ezeknek megfelelő követelményeket olyan jelentésteli módon sikerült összeegyeztetni, hogy az korunknak is üzenetértékű lehet.

Azzal a rendszerrel kezdeném, amelyet különösen jól ismerek, amely ókori irodalmában véletlenül konkrétan megfogalmazta ezt a két szükségletet, a fejlődését és a környezetvédelemét. A sri lankai ősi öntözéses alapú civilizációra utalok. Olyan rendszerről van szó, amely elismerte a fejlesztés szükségességét, és ennek érdekében gőzerővel építette a létesítményeket, ugyanakkor azonban konkrétan megfogalmazta a környezetvédelem igényét is, és gondoskodott róla, hogy az alkalmazott technológia megfelelő tekintettel legyen a környezeti szempontokra. A környezetet illető aggodalmakat nemcsak az irodalom és a technológia tükrözte, hanem az ország jogrendje is: tiltott volt bizonyos erdők kivágása, védett területeket létesítettek a vadállatok részére, királyi rendeletek rendelték el, hogy a természetes vízforrásokat mindenféle pazarlást mellőzve az utolsó cseppig fel kell használni.

Ezt a rendszert, amelynek néhány részletét érinteni fogom, Arnold Toynbee írja le a különböző civilizációkról szóló átfogó áttekintésében. Toynbee "vízművek elképesztő rendszeréről" beszél, és leírja, ahogy a hegyi folyók vizét óriási tározó tartályokba vezették, amelyek közül némelyik mérete a 1620 hektárt (4000 acre) is eléri, ahonnan további csatornák vezetnek még nagyobb tartályokba. Minden hatalmas tartály és csatorna alatt több száz kisebb tartály volt található, mindegyikük a falvak középpontjában.

A környezet iránt ez által az ősi öntözéses rendszer által tanúsított figyelem felkeltette a tudomány érdeklődését is, amelynek legutóbbi eredménye A nagy gátak társadalmi és környezeti hatásairól szóló tanulmány. Ez megállapítja, hogy az öntözéses rendszerek környezeti jellegű tulajdonságai közé tartozott az "erózió szabályozó tartály", amely az iszaplerakódás problémáját volt hivatott kezelni az iszapüledék összegyűjtésével azelőtt, mielőtt az a fő víztároló tartályba került volna. Minden falu öntözéses rendszeréhez több eróziószabályozó tartály tartozott. Ennek jelentősége kellően méltányolható a jelen per összefüggésében, hiszen az iszaplerakódás itt is igen nagy hangsúlyt kapott.

Egy másik környezettel összefüggő eszköz az "erdei tartály" volt, amelyet a falu felett a dzsungelban építettek, nem is annyira a földek öntözése, hanem a vadállatok itatása céljából.

A tartályoknak és csatornáknak ez a rendszere, amelyek némelyike kétezer éves, összességükben többszörösét alkotja a jelen beruházásban szereplő öntözőműnek. Az akkori felfogás szerint fejlődést jelentettek, hiszen Toynbee szavaival elhozták a "Ceylon kiszáradt síkságai felett fáradságos munkával elért diadalt". Mindemellett gondos körültekintéssel figyeltek a környezeti szempontokra is, amely azt bizonyítja, hogy a fenntartható fejlődés fogalmát több mint kétezer évvel ezelőtt már tudatosan és sikerrel alkalmazták.

Ebben az öntözéses rendszerben nagy folyókat duzzasztottak fel és tározókat hoztak létre, amelyek mérete és kivitelezésének módja azokra a duzzasztógátakra emlékeztet, amelyeket a Bíróság a jelen perrel kapcsolatos helyszíni szemlén látott. A fejlesztés ezen ősi felfogását olyan léptékben valósították meg, hogy a főbb tározóktól eltekintve, amelyből több tucat létezett, 25-30 ezer kisebb tározót ezekből a tározókból tápláltak csatornák szövevényes hálózatán keresztül.

A gigantikus rendszer, amely mintegy kétezer éve szolgálja ember és természet szükségleteit egyaránt, koncepcióját egy jeles uralkodó fogalmazta meg híres elvében, miszerint "az esőből származó legcsekélyebb vízmennyiség sem kerülhet anélkül az óceánba, hogy előtte az ember hasznát ne szolgálná". Az ősi krónikák szerint ezeket a műtárgyakat az "ország javára" és "az összes élőlény iránti szánalomból" építették meg. Az öntözési műtárgyak komplexumának célja az volt, hogy az egész országot magtárrá varázsolja. A fejlesztés fogalmának lényegét testesítette meg.

Mivel a rendszer célja a fejlődés volt, a fenntartás módszeres filozófiája kísérte, amely legalább az i.e. III. századig nyúlik vissza. Az ókori krónikák feljegyzése szerint, amikor a király (Devanampiya Tissa, i.e. 247-207) vadászaton vett részt (i.e. 223 körül), az Arahat Mahinda, India Császárának, Asokának a fia, prédikációt tartott neki a buddhizmusról, amelyet követően a király megtért:

Ez a prédikáció, amely valójában tartalmazta a modern környezetvédelmi jog első elvét, a föld erőforrásai feletti gondnokság elvét, arra késztette a királyt, hogy védett területeket biztosítson a vadállatoknak, amely elvet több mint húsz évszázadon keresztül tisztelték. A hagyományos jogrend által a növény- és állatvilág számára biztosított védelem, amely ezen a buddhista tanításon alapszik, egészen a XVIII. századig fennmaradt.

A prédikáció arra is rámutatott, hogy a madaraknak és vadállatoknak is joguk van a félelemmentes élethez.

Másoknak ártalmat nem okozni és ebből adódóan sic utere tuo ut alienum non laedas - központi fogalom ez a buddhizmusban. Ugyanakkor jól átültethető volt a környezetvédelmi megközelítésre. Az "alienum"-ot a buddhizmus ebben az összefüggésben a jövő nemzedékekre, valamint az emberen túl a természeti rend egyéb összetevőire is kiterjesztené, hiszen a kötelesség buddhista felfogásának hihetetlenül nagy a terjedelme.

Ezt a szembeszökő törődést a környezeti szükségletekkel azok a királyi rendeletek is tükrözik, egészen az i.e. III. századik visszamenőleg, amelyek elrendelték, hogy egyes őserdőket semmilyen esetben nem szabad kivágni. Ez azért történt, mert a fennsíkok megfelelő erdők általi borítottságáról köztudomású volt, hogy elengedhetetlenül szükséges az öntözési rendszerhez, hiszen a hegyi dzsungelek fogták fel és tárolták a monszun esőzéseket. Az erdők a folyót és az ország öntözési rendszerét tápláló esőt felfogták, ezért létfontosságúnak tartották őket.

A környezeti szempontok a tényleges építési és műszaki munkálatok során is fontos szerepet kaptak. Az ókori mérnökök megoldást találtak az iszaplerakódás problémájára (amely a jelen perben is jelentős szerepet töltött be), és feltaláltak egy olyan eszközt (a bisokotuwa-t, illetve elzáróaknát), a zsilip megfelelőjét, ennek a környezeti problémának a megoldására, amely a víztározóból kiengedett kiáramló víz nyomását és mennyiségét szabályozta. Olyan duzzasztógátakat is építettek, amilyen a jelen perben is szerepel, a folyó vízszintjének emelésére és áramlásának szabályozására.

A fejlődés és környezetvédelem fogalmának ezen ősi örökségben való egymás mellé helyezése azonnal észrevételre készteti mindazokat, akik ismerik ezt a civilizációt. Bárki, akit az emberiség jövője érdekel észleli a két fogalom közötti kapcsolatot és ezek összeegyeztetésének módját.

Ez nem csupán jogi megközelítésből válik nyilvánvalóvá, hanem egyéb tudományok szempontjából is.

Így például Arthur C. Clarke, az ismert futurológus, azzal az éleslátással, amely által képes volt a magas tudományt az emberiség szolgálatába állítani, pontosan rávilágított az általunk vizsgált jogi problémára, amikor megállapította: "a kis indiai-óceáni sziget ... számos mai dilemmára tankönyvi példákkal szolgál: fejlesztés kontra környezet", majd rögtön a már idézett, a föld gondnokságával kapcsolatos prédikációt eleveníti fel, és megjegyzi "mert mint azt Devanampiya Tissa királynak Krisztus születése előtt háromszáz évvel megmondták, gyámjai vagyunk [a földnek], nem tulajdonosai".

A jog feladata ezt az élettapasztalatot a gyakorlatba átültetni, és e tekintetben a jogtudomány gyakran lemarad más tudományágak mögött. A nemzetközi jog szempontjából szerencsés, hogy rengeteg jel mutat arra - mint már arra korábban is utaltunk -, hogy "bizonyos joggyakorlatú államok között általános a kötelezőnek való elfogadása" annak, hogy a fenntartható fejlődés elvét szokásjogi jellegűvé kell tenni.

Ez az utalás az újkor előtti világ főbb öntözéses civilizációinak gyakorlatára és filozófiájára azt hivatott szemléltetni, hogy, amikor hasonló léptékű technológiai teljesítményt igyekeztek megvalósítani, ez mindig a környezet megfelelő tiszteletben tartásával történt. Továbbá - mint már azt fentebb jeleztük - mivel így történt, a hagyományos jogrend részéről való szükséges válaszlépés a környezetvédelem irányába tett pozitív lépések egyike volt, amely gyakran királyi rendeletek alakját öltötte, eltekintve a szokásjog magas szintű rendszerének gyakorlatától, amely szabályozta az öntözési létesítmények használatának módját és a társadalom egyénei által biztosított védelmét.

Az előbbiek csak egy példáját nyújtják annak, hogy a korábbi jogrendek is foglalkoztak a környezet megőrzésével és védelmével. Léteznek az összetett öntözéses rendszereknek egyéb példái is, amelyek évszázadokon, ha nem évezredeken keresztül fennmaradtak.

Következő példám a szub-szaharai Afrika két ősi kultúrájából származik, két tanzániai törzs, a Sonjo és a Chagga kultúrájából. Ezek bonyolult öntözési barázda hálózatai, amelyek a vizet hegyi folyókból gyűjtötték össze és szállították nagy távolságokra fekvő mezőkre, korunk megfigyelőinek csodálatát is kiváltották és nemcsak magas műszaki színvonaluk miatt, hanem az általuk kialakított összetett öntözési rendszer tartóssága is. A Sonjo törzs körében minden nemzedék szent kötelességének tartották a rendszer jó állapotban való fenntartásának biztosítását, és a falvakban minden egészséges férfitől elvárták, hogy ebben részt vegyen. A rendszer apró csatornák sűrű hálózatából állt, amelyet nagyobb csatornák ehhez illeszkedő hálózata erősített. Nem került víz az öntözött területre, csak akkor, ha arra szükség volt, és az esős évszakban a vizet nem engedték át a földeken. Így nem keletkezett túlöntözés, csökkent a sótartalom, és elkerülték a víz által terjedő betegségeket.

Sir Charles Dundas-ra, aki a század elején kereste fel a Chaggákat, mély benyomást tett az, ahogy a hosszú barázdák mentén a társadalom szervezettsége biztosította a jog és rend uralmát. A barázdákról való gondoskodás volt a legfőbb társadalmi kötelesség, és ha egy barázda ha csak véletlenül is megsérült, a vének egyike este megszólaltatta a kürtöt (ami a barázdákhoz hívást jelentette), és másnap reggel mindenki otthagyta rendes munkáját és nekilátott a helyreállításnak. A barázda közösségi vagyontárgy volt, amely a klán tulajdonát képezte.

Egy másik példa az iráni qanatoké, amelyekből mintegy 22 000 volt és több mint 170 000 mérföld hosszú felszínalatti öntözőcsatornát foglalt magában, amelyet több ezer évvel ezelőtt építettek, és számos köztük még ma is működik. Ennek a rendszernek nemcsak a mérete lenyűgöző, hanem az a tény is, hogy több ezer évig működött, és egészen az utóbbi időkig biztosította Irán számára az öntözéshez és háztartáshoz szükséges vízmennyiség 75 százalékát.

Ezzel szemben, ahol a föld szükségletét elhanyagolták és öntözés helyett városi ellátásra helyeztek működésbe óriási létesítményeket, az katasztrófához vezetett. Az Eufrátesz völgyének i.e. III. évezredben épült roppant műtárgyai nem a helyi törzsek öntözési rendszerének javítását célozták, hanem a rohamosan növekvő városi társadalom igényeinek kielégítését (pl. az Entemenak király által körülbelül i.e. 2400-ban épített hatalmas csatorna), ami szivárgáshoz, áradáshoz és túlöntözéshez vezetett. A hagyományos földművelési módszerek és a későbbi öntözőrendszerek segítettek az így keletkezett elmocsarasodás és szikesedés problémáit leküzdeni.

Kína is a nagy öntözési műtárgyak birodalma, amelyek némelyike több mint kétezer évvel építésük után még mindig használatban van. A Mo folyó pusztításait például egy hegy kivájásával és két nagy csatorna megépítésével küzdötték le. Needham ezt úgy jellemzi, mint "az egyik legnagyobb kínai mérnöki teljesítményt, amely most 2200 éves, és még ma is használatos". Egy ókori, a folyószabályozás művészetét tanító kőfelirat szerint a tanítás "ezer őszön keresztül érvényes". Az ilyen cselekedeteket gyakran a Tao Te Chingben lejegyzett filozófia inspirálta, amely "szokásos gyöngyszerű tömörségével azt mondja ´Ne legyen [a Természettel ellenkező] cselekedet, és akkor nem lesz semmi, ami ne lenne helyesen szabályozva´". Íme tehát egy másik ősi öntözéses civilizációból származó példa, amely annak a gondolatnak egy másik kifejezése, amely a jövő nemzedékek jogait az emberi fejlesztő munkának a természeti környezettel való összehangolása által szándékozik biztosítani.

Az inka civilizációt tekintve annak fénykorában, megállapítást nyert, hogy mocsarak lecsapolásával, öntözési rendszerek kiterjesztésével, hegyoldalak teraszos megművelésével és száraz övezetekben öntözési műtárgyak építésével egyre újabb földeket vontak művelés alá, a cél mindazonáltal mindvégig ugyanaz volt, nevezetesen az összes erőforrás legjobb kihasználása a termelés és a fogyasztás egyensúlyának fenntartása érdekében. Ennek a civilizációnak egyik elismert szakértője szavai szerint "ebben a tekintetben az inka civilizációt diadalmasnak tekinthetjük, hiszen legyőzte a maximális használat és talajmegőrzés örök problémáját". Itt is megfigyelhetjük tehát a fejlesztési és környezeti szempontok összehangolását.

Számos további példát említhetnénk olyan öntözéses kultúrákból, amelyek kellő fontosságot tulajdonítottak a környezeti szempontoknak, és összhangba hozták jelen és jövő nemzedékeinek jogait. Én csak a legkiemelkedőbbekre hivatkoztam. Közülük egyet hosszasabban tárgyaltam, részben mert hatalmas hidraulikai fejlesztési létesítményeket gondos környezeti szempontokkal egyesített, részben pedig mert mind fejlesztés, mind környezetvédelem szerepel az ősi feljegyzésekben. Ez a fenntartható fejlődés fogalmának lényege, és az elveknek, amelyekre épül, bizonyára van üzenete a modern jogtudomány számára is.

A hagyományos bölcselet, amely ösztönzést nyújtott az ókori jogrendek számára, képes volt az ilyen problémák kezelésére. A modern jogrendek sem tehetnek egyebet, egyesíteniük kell fejlesztés és környezetmegőrzés fogalmát, mert egyedül ez tehet eleget az emberiség saját maga és az otthonát jelentő bolygó iránt fennálló kötelességeinek. A probléma egy másik megközelítése szerint a jelen nemzedék szükségleteit egyensúlyba kell hozni az utókor szükségleteivel.

Általában a környezeti megfontolásokkal kapcsolatban szinte minden hagyományos rendszerből említhetnénk példát, Ausztrálázsiától és a Csendes-óceáni szigetektől az amerikai indián és az afrikai kultúrákon keresztül az ókori Európáig. Az amerikai bennszülött bölcsesség, mélységes természetszeretetével, amely elrendelte, hogy semmiféle, a földet érintő tevékenységbe nem lehet kezdeni anélkül, hogy az ezáltal a földre kifejtett hatást hét nemzedékre előre meg nem vizsgálták volna; az afrikai hagyomány, amely az emberi társadalmat háromszorosnak, múlt, jelen és jövőbelinek egyaránt tekintette, és elutasította azt az egysíkú felfogást, amely kizárólag a jelennel foglalkozik; a csendes-óceáni hagyomány azáltal, hogy megvetette azt a felfogást, amely a földet árunak tekinti, amelyet közönséges kereskedelmi áruként lehet venni és eladni, és a földet élőlényként kezelte, amely az emberekkel együtt él és nő, és amelynek betegsége és halála folytán az emberek is megbetegednek és meghalnak; a kínai és japán kultúra, amely hangsúlyozta a természettel való harmónia szükségességét; az ausztrál őslakos szokás, amikor a növény- és állatvilág minden fajának maximális felhasználására való törekvése mellett elrendelte, hogy ember nem használhatja a földet azon a ponton túl, hogy az már nem képes regenerálni magát, ezek a különböző kultúrák az emberiség családjának ősi bölcsességét tükrözik, amelyet az akkori jogrendek és a törzs beolvasztottak, mérlegeltek és olyan elvekké alakítottak, amelyek jogi érvénye aligha tagadható. Az ősi indián tanítás olymértékben tisztelte a környezetet, hogy jogtalannak számított felelőtlen károkat okozni még háborús konfliktus során az ellenség területén is.

Európának hasonlóképpen mélyen gyökerező hagyománya volt a környezet szeretete, amely az európai kultúra kiemelkedő tulajdonsága volt mindaddig, amíg az ipari forradalom ezeket a megfontolásokat háttérbe nem szorította. Angliában Wordsworth, az Egyesült Államokban Thoreau, Franciaországban Rousseau, Oroszországban Tolsztoj és Csehov, Németországban Goethe nem csak a maguk nevében szóltak, hanem a természet mélyen gyökerező szeretetét képviselték, amely Európa ősi hagyományaiban még ösztönösen jelen volt, azokban a hagyományokban, amelyek fokozatos eltűnését ezek az írók mindegyike a maga módján panaszolta el. Európának a környezet iránti érzékenysége visszavezethető ezer éven keresztül egészen Vergiliusig, akinek i.e. 37 és 30 között szerzett Georgicája az olasz vidék szépségét magasztalja, és Olaszországban a mezőgazdaságra épülő hagyományos életvitel visszaállítása mellett érvel, amely akkoriban romlott meg a városokba való áramlásból adódóan.

Ez az áttekintés nem lenne teljes azon iszlám jog elveire való hivatkozás nélkül, miszerint minden föld Isten tulajdona, a föld semmilyen esetben nem lehet emberi tulajdonban, csak gondnokság alatt, az ezzel járó megfelelő gondoskodás, ésszerű gazdálkodás és a jövő nemzedékek számára történő megőrzés feltételei mellett. A modern környezetvédelmi jog első elve, a föld erőforrásai feletti gondnokság elve, tehát ebben a rendszerben határozott megfogalmazást nyert.

Bármely civilizációban gyökerező értékek olyan forrást jelentenek, amelyből a civilizáció jogi fogalmai erednek, valamint jelentik érvényük végső mértékét és ismérvét. Ez nemzetközi és helyi jogrendekre egyaránt igaz, kivéve, hogy a nemzetközi jog ezeknek az értékeknek a világszintű elismerését tenné szükségessé. Nem lenne célszerűtlen kimondani, hogy a természet szeretete, a megőrzésére törekvő óhaj, valamint az arra vonatkozó igény, hogy az emberi tevékenység a természet fenntartásának és megőrzésének követelményeit tiszteletben tartsa azok közé az ősi és egyetemes értékek közé tartoznak, amelyek nemzetközi elismerést követelnek.

A modern jogrendek formalizmusa arra késztethet bennünket, hogy az ilyen elveket szem elől tévesszük, elérkezett azonban az idő, hogy ezeket ismét az élő jog szerves részévé tegyük. Mint azt a már idézett, A nagy gátak társadalmi és környezeti hatásairól címet viselő kimerítő tanulmány állítja: "Nem csak azt kell vizsgálnunk, hogy mi okozta a modern öntözőrendszerek kudarcát, sokkal fontosabb azt megértenünk, hogy mi volt az oka a hagyományos öntözéses társadalmak sikerének". Miután a szerzők megállapítják, hogy különböző társadalmak több ezer éven keresztül fenntartható öntözéses mezőgazdaságot működtettek, és hogy a modern öntözési rendszerek ritkán tartanak tovább néhány évtizednél, felteszik a kérdést, vajon ez az ő módszereik és "a föld, víz és éghajlat természete" közötti "összeegyeztethetőség" teljesítményének köszönhető. A modern környezetvédelmi jognak figyelembe kell vennie a múlt tapasztalatát, amikor a fejlesztési és a környezeti követelmények közötti "összeegyeztethetőség" elérésére törekszik.

A civilizáció főbb formái képviseletének jogcímén a jelen Bíróság egyedülálló fórumot nyújt a világ jogi hagyományainak mérlegelésére, illetve azok újjáélesztésére. Voltak ezekben a civilizációkban gyökerező, valamint ezek jogrendjében - hiszen a jogrend nemcsak az írott jogrendet jelenti, hanem a hagyományos jogrendeket is - megtestesülő olyan elvek, amelyekről a modern kutatók kimutatták, hogy nem kisebb értékűek, mint írásbeli rokonaik, sőt némely tekintetben ezeknél összetettebbnek és pontosabbnak bizonyultak.

Az élő jog, amelyet a társadalom tagjai nap mint nap tiszteletben tartanak, és amelynek betartása oly természetes, hogy magától értetődőnek tűnik, nem mentes a kívülálló vizsgálat és szabványos írásba foglaltság által jellemzett jog jegyeitől. Az írás természetesen hasznos a bizonyosság megállapítására, amikor azonban egy kötelesség, mint a környezet védelmének kötelessége oly mértékben elfogadott, hogy minden állampolgár betartja, akkor az a kötelesség a szóban forgó jogrend részét alkotja.

(f) Hagyományos elvek, amelyek hozzájárulhatnak a modern környezetvédelmi jog kialakításához

A modern környezetvédelmi jog kialakulásával haszonnal veheti számba a hagyományos rendszerek nézőpontjait és elveit, nem csupán általánosságban, hanem hivatkozva konkrét elvekre, fogalmakra és törekvésekre.

A már hivatkozott rendszerekből meríthető elvek között találhatók olyan jelentős elvek, mint a föld erőforrásai feletti gondnokság elve, a nemzedékek közötti jogok elve, valamint az az elv, hogy fejlesztésnek és környezetmegőrzésnek együtt kell járni. A földet mint saját élettel rendelkező és a társadalom jólétéhez szervesen kapcsolódó dolgot kell tisztelni. Emberi használata során mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a föld képes legyen regenerálni magát. Mivel a flórának és faunának megvan a helye az ökológiai rendszerben, határozott védelmet kell, hogy élvezzenek. A társadalom minden tagjának feladata a környezet integritásának és tisztaságának megőrzése.

A természeti erőforrások nem egyéni, hanem közösségi tulajdonban vannak, és használatuk egyik alapelve, hogy az emberek részére maximális szolgálatot nyújtsanak. Hulladék nem lehet, a növény- és állatfajok kihasználásának maximálisnak kell lennie, miközben meg kell őrizni regenerálási képességüket. A fejlődés célja az emberek helyzetének javítása.

A legtöbb elv kapcsolódik a jelen perhez, és az összes elv képes nagy mértékben javítani a nemzetközi környezetvédelmi jog azon képességén, hogy megbirkózzon az ilyen jellegű problémákkal, amennyiben és amikor azok a jövőben felmerülnek. Számos módja van ezen elvek nemzetközi jogrendbe való beépítésének, és a modern nemzetközi jog akkor csorbulna, ha engedné őket szem elől téveszteni, hiszen mindazt a bölcsességet megtestesítik, amely révén az emberi alkotások évszázadokon és évezredeken keresztül működni tudtak a környezet elveivel állandó kapcsolatban. Ennek a megközelítésnek a jelentősége egyre nő akkor, amikor ez a harmónia az emberiség és a bolygó örökség között előfeltétele az ember fennmaradásának.

***

A fenntartható fejlődés tehát nem csupán a modern nemzetközi jog egyik alapelve, hanem az emberi örökség egyik legősibb gondolata. Több ezer év emberi tapasztalatból származó gazdag ismeretekkel gyarapítva fontos szerepet tölthet be a nemzetközi jog szolgálatában.

B. A folyamatos környezeti hatásfelmérés elve

(a) A folyamatos környezeti hatásfelmérés elve

A környezeti hatásfelmérés (EIA) fontos szerepet kapott ebben a perben.

Egy korábbi szakvéleményemben alkalmam volt megállapítani, hogy növekszik ennek az elvnek a jelentősége és nemzetközi elfogadottsága, és máris elérte azt az általános elismertségi szintet, hogy a Bíróságnak is számot kelljen vetni vele.

Ebben a szakvéleményben további fényt kívánok deríteni a környezeti hatás elvének kiterjedésére és mértékére abban az értelemben, hogy a környezeti hatásfelmérés nem csupán a beruházás megkezdése előtti felmérést jelenti, hanem a beruházás teljes működési időtartama alatti folyamatos felmérést és értékelést. Ez abból a tényből fakad, hogy az EIA dinamikus elv, nem korlátozódik a lehetséges környezeti következmények beruházás előtti értékelésére. Mindaddig, amíg a viszonylag nagymérvű beruházás működik, az EIA-t is folytatni kell, hiszen minden ilyen beruházásnak lehetnek váratlan következményei; és az óvatossági szempontok a folyamatos megfigyelés szükségességére mutatnak.

Minél nagyobb a beruházás mérete és hatásköre, annál nagyobb a szükség hatásainak folyamatos megfigyelésére, mivel a létesítmény előtt nem várható, hogy egy olyan összetett kérdésben, mint a környezeté, az EIA képes jelezni minden lehetséges környezeti veszélyt.

A jelen perben a környezeti szempontok beemelése a Szerződés 15. és 19. cikkeibe azt jelentette, hogy az EIA szintén beépült a Szerződésbe. Ezek a rendelkezések egyértelműen nem szorítkoztak a beruházás megkezdése előtti EIA-ra, hanem magukban foglalták a beruházás egész időtartama alatti megfigyelés elvét. A 15. cikk kifejezetten a vízminőség megfigyeléséről beszél a vízlépcsőrendszer működése alatt, míg a 19. cikk a vízlépcsőrendszer építésével és működésével kapcsolatban felmerülő természetvédelmi kötelezettségek betartásáról szól.

A környezetvédelmi jog fejlettségének jelenlegi szintjén olyan szerződésekben nyilvánulhatna meg, amelyeknek józan megítélés szerint jelentős kihatása lehet a környezetre, amely a környezeti hatásfelmérés feladata, és ez jelenti - akár konkrétan rendelkezik róla a szerződés, akár nem - bármely jelentősebb beruházás környezeti hatásai megfigyelésének feladatát is a létesítmény működésének időtartama alatt.

Több mint fél évszázaddal ezelőtt a Trail Smelter döntőbírósági ítélet elismerte a folyamatos megfigyelés jelentőségét, azzal, hogy részletes rendelkezések sorával kötelezte a feleket a döntést követő teljesítés megfigyelésére. Utasította a Trail Smeltert megfigyelőállomások felállítására, a gáz állapotról való adatszolgáltatáshoz szükséges berendezés és kéndioxid mérőműszer üzembe helyezésére, valamint rendszeres jelentések készítésére, amelyeket a Bíróság egy későbbi ülésén vizsgált meg. A jelen perben a Bíróság ítélete közös felügyeletet ír elő, amely hasonlóképpen értendő és alkalmazandó.

Megnőtt a megfigyelés és információcsere fogalmának elismertsége a nemzetközi gyakorlatban. Példa erre a légszennyező anyagok nagykiterjedésű európai kibocsátásának megfigyelésére és értékelésére, az ECE Egyezmény értelmében létrejött együttműködési program, az ózonréteg védelmét szolgáló 1985-ös Bécsi Egyezmény (3. és 4. cikk), valamint a nagykiterjedésű, országok közötti légszennyezésről szóló 1979-es Egyezmény (9. cikk). Tehát egyre inkább elismerést nyer az EIA részeként a folyamatos megfigyelés elve.

A Bíróság jelezte ítéletében (155 2 C bekezdés), hogy az 1977. szeptember 16-i Szerződés értelmében közös üzemeltető rendszert kell felállítani. A létesítménynek az általa kiváltott környezeti hatások szempontjából történő folyamatos megfigyelése a felvázolt elvek szerint, a működtető rendszer részeként történik majd. Valójában már az 1977-es Szerződés, a tervezett közös működtetési és közös felügyeleti rendszerrel, tartalmazott egy a folyamatos és együttes környezeti megfigyelést szolgáló beépített rendszert. A környezetvédelmi jognak ez az elve, amelyet a Szerződés feltételei is megerősítettek és amely most bekerült a Bíróság ítéletébe (140. bekezdés), kötelezné a feleket azon kötelesség vállalására, hogy a létesítmény aktív működésének teljes időtartamára a folyamatos éberség, valamint a beruházás minden fejlődési szakaszára való felkészülés és értékelés érdekében megfelelő szerkezetet állítsanak fel.

A helyi jogrendek ezen szükséglet rendkívüli felismeréséről tettek tanúságot, és ebből a célból eljárásbeli szerkezeteket is kialakítottak. Indiában például az elv a "folyamatos mandamus" elvéből alakult ki, amely olyan bírósági végzés, amely egy adott beruházással kapcsolatban bizonyos környezeti biztosítékokat ír elő, de nem éri be ennyivel, hanem a beruházás folyamatos megfigyelését rendeli el a bíróság által meghatározott szabványok betartásának biztosítása érdekében.

Az EIA, amely egy nagyobb általános elővigyázatossági elv konkrét alkalmazása, megtestesíti a folyamatos éberség és felkészültség kötelezettségét.

(b) Az egyidejűség elve a környezeti normák alkalmazásában

Ez egy olyan elv, amely a folyamatos értékelést illetően imént tett megfigyeléseket egészíti ki. Ez biztosítja a szabványt, amely szerint a folyamatos értékelést végezni kell.

A jelen per egy olyan szerződésre vonatkozik, amelyet 1977-ben kötöttek meg. 1997-ben a környezetvédelmi szabványok és az idevágó tudományos ismeretek messze meghaladják az 1977-es állapotokat. Amint azt a Bíróság megállapította, új tudományos ismeretek és az emberiséget érintő kockázatok fokozódó megismerése új normák és szabványok kialakításához vezetett.

Ennek nagy gyakorlati jelentősége lesz a folyamatos és együttes megfigyelés szempontjából, amelyet a Bíróság ítélete előír.

Egyik fél sem úgy képzelte el a beruházást, amelyről megállapodtak, hogy csak néhány évig működne. Szándék szerint hosszútávra szólt, évtizedekig tartó üzemelésre, állandóan korrigálva azokat a természeti tulajdonságokat, amelyek a tárgyát képezték, valamint tartósan hozzájárulva mindkét érintett fél gazdasági jólétéhez.

Amennyiben a Szerződés évtizedekig tartó üzemelésre szólt, nem működhetett volna a Szerződés megkötése idején rögzített környezetvédelmi normák alapján.

A jelen pernek az idő múlását illető vonatkozása minden olyan szerződés szempontjából fontos, amelyek a környezetet befolyásoló beruházásokról szólnak. Sajnálatos módon a Bécsi Egyezmény meglehetősen csekély útmutatást nyújt ezzel a témával kapcsolatosan, amely pedig olyan nagy jelentőségű a környezetvédelem területén. A 31. cikk, 3 (c) bekezdésének rendelkezése, miszerint figyelembe kell venni "a nemzetközi jog idevágó és a felek közti kapcsolatokra vonatkozó szabályait" aligha nyújt erre a szempontra vonatkozóan támpontot egy ilyen jelentős ügyhöz szükséges egyértelműséggel.

A környezetvédelmi megfontolások élő és fennmaradó megfontolások, bármikor is helyezzék üzembe a beruházást, amelynek kapcsán felmerülnek. Csekély a jelentősége annak, hogy a vállalkozás egy 1950-ben kötött szerződés alapján indult, ha a vállalkozás még 2000-ben is üzemel. A megfelelő és vonatkozó környezetvédelmi szabványok akkor is a 2000-ben érvényes szabványok.

Mint azt a Bíróság a Namíbia per során megállapította, "egy nemzetközi okmányt annak a teljes jogrendnek a keretén belül kell értelmezni és alkalmazni, amely az értelmezés idején hatályos", és ezek az elvek nem "korlátozódnak a szerződés kötése idején érvényes nemzetközi jogszabályokra".

A környezetvédelmi jogok emberi jogok. Az emberi jogokat érintő szerződéseket nem lehet olyan módon alkalmazni, hogy az az alkalmazás idején érvényes felfogás értelme szerinti emberi jogokat tagadjon meg. Egy bíróság nem támogathat olyan cselekedeteket, amelyek az adott időpont szerinti szabványok értelmében emberi jogokat sértenek, csupán azért, mert egy olyan szerződés alapján történnek, amely olyan időszakra nyúlik vissza, amikor az ilyen cselekedetek nem számítottak az emberi jogok megsértésének.

Ennek a tételnek az alátámasztására szolgálhat Tanaka bírónak a Dél-nyugat Afrika ügy kapcsán született szakvéleménye, amelyben megállapítja, hogy egy több mint 40 évvel korábban aláírt okmány értelmezésére új szokásjogot lehetne alkalmazni. A környezetvédelmi jogot etikai és emberi jogi vonatkozásai az emberi érdekek szempontjából oly alapvető jog kategóriájába emelik, amelyben a ma problémáira ezen a téren nem alkalmazhatjuk a tegnap szabványait. Tanaka bíró érvelése szerint egy humanitáriánus okmány aláírójának nincs joga úgy viselkedni, amelyet ma embertelennek tekintünk, még ha a cselekedet egy negyven évvel korábban megszületett okmány értelmében történik is. Hasonlóképpen nem szabadna megengedni olyan intézkedéseket, amelyeket ma környezetileg helytelennek tartunk, bár egy több mint húsz évvel ezelőtti okmány alapján történnek.

Ebben az összefüggésben megemlíthetjük az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Tyrer esetben tett megállapítását, miszerint az Egyezmény "élő okmány", amelyet "a jelenkori körülmények fényében" kell értelmezni.

Megállapítható az is, hogy nem a Szerződés hatályának kérdésével foglalkozunk itt, amelyet a Szerződés idején érvényes elvek alapján kell megítélni, hanem a Szerződés alkalmazásával. Egy környezeti szerződés alkalmazásánál életbevágóan fontos, hogy az alkalmazás idején hatályos szabványok legyenek az irányadó szabványok.

Az egyidejűség elvének elismerése a környezetvédelmi normák alkalmazásánál vonatkozik a Bíróság ítéletében előirányzott közös ellenőrző rendszerre, és további biztosítékot jelent Magyarország környezeti érdekeinek védelmére.

C. Az erga omnes kötelezettségek kezelése az inter partes bírósági eljárás során

(a) A tárgyi háttér: kereseti igény meggátlása saját (esetlegesen jogellenes) cselekmény következtében esete elemeinek megléte

Szükséges szem előtt tartani, hogy az 1977-es Szerződés nem olyan szerződés, amely gyorsan valósult volna meg vagy amelyet kapkodva kötöttek volna meg, hiszen a gondolat 1960-as évekbeli első megfogalmazásait követően több éves tárgyalás és tanulmány előzte meg. A Szerződés tárgyalási és végrehajtási időszakában számos részletes tanulmány készült sok szakértő és szervezet, köztük a Magyar Tudományos Akadémia részéről.

Az első ezzel kapcsolatos megjegyzés az, hogy Magyarország annak ellenére kötötte meg az 1977-es Szerződést, hogy az előkészítő tanulmányok egyértelmű figyelmeztetést nyújtottak arra vonatkozóan, hogy a beruházás környezeti károk lehetőségét is magában foglalja. Magyarország a beruházás ellen és mellett érvelő hatalmas mennyiségű rendelkezésre álló irattal tehát átgondolt döntést hozott, az ökológia szinte minden, ma előadásra kerülő területét érintő lehetséges veszélyeire vonatkozó figyelmeztetés ellenére.

Másodszor, Magyarország a Szerződés megkötését követően a Szerződést körülbelül tizenkét évig hatályosként és kötelező érvényűként kezelte. A magyar kormány már 1981-ben elrendelte a beruházás átgondolását, és a kutatók akkor az építkezés elhalasztását javasolták, részletesebb ökológiai tanulmányoktól téve azt függővé. Magyarország ennek ellenére folytatta a Szerződés végrehajtását.

Harmadszor, Magyarország nemcsak hogy mozgósította saját erőfeszítéseit és erőforrásait a Szerződés végrehajtása érdekében, hanem hozzáállásával azt a benyomást keltette Csehszlovákiában, hogy a Szerződés kötelező érvénye nem kérdéses. Ebben a tudatban és a Szerződés értelmében, amely mindkét felet kötelezte, Csehszlovákia óriási erőforrásokat fordított a beruházásra. Magyarország pedig kommentár vagy tiltakozás nélkül szemlélte mindezt, sőt gyorsabb cselekvésre ösztökélte Csehszlovákiát. Magyarország számára nyilvánvaló volt, hogy Csehszlovákia hatalmas összegeket költ a beruházásra, olyan mennyiségű erőforrást, amely erőfeszítést jelentett az egyébként sem különösen erős gazdasággal rendelkező állam gazdasága számára.

Negyedszer, Magyarország 1988. októberében megerősítette azon lépését, amellyel a Szerződést1977-ben megkötötte, ugyanis a magyar Országgyűlés ekkor jóváhagyta a beruházást, a közben eltelt 12 év során hozzáférhetővé vált további anyagok ellenére. A magyar álláspont további megerősítését jelenti a magyar Minisztertanács Elnökhelyettese által 1989. február 6-án aláírt Jegyzőkönyv, amelyben megerősíti Magyarország elkötelezettségét az 1977-es beruházás mellett. Magyarország tulajdonképpen szerette volna a beruházás befejezésének időpontját 1995-ről 1994-re előrehozni.

Kilencvenhat nappal az 1989-es jegyzőkönyv hatálybalépését követően, azaz 1989. május 13-án a magyar kormány bejelentette a nagymarosi helyszínen folyó munkálatok két hónapra történő azonnali felfüggesztését. 1989. július 20-án abbahagyta a teljesítést, majd ezt követően a beruházás összes helyszínén felfüggesztette a munkát. Az 1977-es Szerződés Magyarország részéről történő hivatalos felbontása 1992. májusában történt.

Számomra úgy tűnik, hogy egy jogilag kötelező érvényű eset a kereseti igény meggátlása saját (esetlegesen jogellenes) cselekmény következtében esetének minden összetevője jelen van itt.

A másik szerződő fél ottmaradt egy hatalmas mennyiségű hasznavehetetlen beruházási építménnyel és hatalmas kiadásokkal, amelyet haszontalanul vállalt magára.

(b) Magyarország cselekedeteinek háttere

Ezeknél a megállapításoknál különös érzékenységgel kell megközelíteni azt a tényt, hogy Magyarország éppen igen nehéz időszakban volt, tekintettel a közelmúltban Kelet-Európában bekövetkezett korszakos jelentőségű eseményekre. Az ilyen történelmi események szükségszerűen a belső feszültségből adódó következményekkel járnak. Ez megnyilvánulhat a hivatalos politika eltolódásában, miután az új rendszerben, amely éppen felváltotta a csaknem fél évszázadon keresztül működő rendszert, különböző csoportok tűntek fel és gyakoroltak hatalmat és befolyást. Ezeket a realitásokat kénytelenek vagyunk számba venni ahhoz, hogy megértsük a Magyarország hivatalos politikai álláspontjában beállt radikális változásokat.

Azonban a Bíróságnak az objektív megfigyelő helyébe kell helyezkednie, amikor igyekszik meghatározni az egyik állam megváltozott hivatalos álláspontjának hatását a szomszédos államra. Ez különösen így van akkor, amikor az utóbbi kénytelen volt cselekvési iránya meghatározásánál tekintetbe venni az első állam hivatalos hatalmi letéteményeseitől származó kifogásokat.

Bármi is legyen a belpolitikai változások oka, és az ezt előidéző belső nyomásgyakorlás, a Bíróság csak a hivatalos hozzáállások és nyilatkozatok alapján tudja értékelni a két állam jogait. Kívülálló megfigyelő szempontjából nézve az ügyet nem kétséges, hogy valóban szembeszökő változás figyelhető meg a Szerződésre vonatkozó hivatalos álláspontban, éles eltolódás a teljes hivatalos elfogadástól a teljes hivatalos elutasításig. Ezen az alapon következhetnek a kereseti igény meggátlása saját (esetlegesen jogellenes) cselekmény következtében esetéből származó jogkövetkezmények.

(c) Indokolt-e az inter partes pereskedés szabályainak alkalmazása erga omnes jellegű kötelezettségek meghatározására?

A tények felelevenítése révén elértem arra a pontra, ahol úgy hiszem, hogy szükséges megkülönböztetést tenni az inter partes jellegű kérdésekkel foglalkozó perek és az erga omnes jellegű kérdésekkel foglalkozó perek között.

Lényeges elvi probléma merül fel azáltal, ha egy ilyen inter partes jellegű jogvitában olyan kérdés merül fel, amely a világ többi részével kapcsolatos jogok vagy kötelességek állítólagos megsértését illeti. A Bíróság hagyományos feladatának ellátása közben, amikor felek közt dönt, olyan döntést hoz, amely megfelel a felek közti igazságnak és méltányosságnak. Az így folytatott eljárás leginkább ellenérdekű jellegű. Ez azonban aligha tesz igazságot erga omnes jellegű jogok és kötelezettségek vonatkozásában, legkevésbé olyan esetekben, ahol a környezeti kár szerteágazó és visszafordíthatatlan. Erre a problémára azért hívom fel a figyelmet, mert előbb vagy utóbb felmerül majd a környezetvédelmi jogban, és mert (bár a már meghozott döntés szempontjából nem alapvető fontosságú), a jelen per tényei különösen élesen vetik fel.

Magyarország részéről olyan magatartást tapasztalhattunk, amely közönséges inter partes pereknél eleve kizárná számára teljesen ellentétes álláspontok képviseletét. Eldönthetők-e azonban ilyen nagyhorderejű környezeti kérdések inter partes magatartás alapján? Olyan esetekben, ahol jelentős erga omnes kérdésekről van szó, úgy gondolom, hogy nem.

Megfelelő az alkalom arra, hogy egyrészt felhívjam a figyelmet a problémára, másrészt, hogy kifejezzem az ilyen inter partes szabályok elégtelensége mint fontos környezetvédelmi jogviták meghatározó tényezői felőli aggályaimat.

Azon oknál fogva hangsúlyozom ezt, mert az inter partes ellenérdekű eljárásokat, amelyek tisztán inter partes kérdésben kiemelkedően méltányosak és ésszerűek, szükség lehet a jövőben átgondolni arra az esetre, ha sürgős súlyos vagy katasztrofális környezeti károkkal kapcsolatos eset merülne fel, különösen a közvetlen peres feleken kívülállók rovására.

Valójában a bírói eljárási technikai szabályzat elégtelensége tudományos kérdések eldöntésére már régóta tárgya a tudományos kommentároknak.

A nemzetközi jog olyan korszakába léptünk, amelyben a nemzetközi jog nemcsak az egyes államok érdekeit szolgálja, hanem ezeken és szűklátókörű megfontolásaikon túlmenően az emberiség és a bolygó érdekeit helyezi előtérbe. Az ilyen jellegű problémákkal való foglalkozás során, amelyek felülemelkednek a peres államok egyéni jogain és kötelezettségein, a nemzetközi jognak túl kell lépnie a tisztán inter partes perekre kialakított eljárási szabályokon.

Amikor az inter partes módon működő kötelezettségek helyett az erga omnes alapon működő kötelezettségek terére lépünk, az egyéni méltányosságra és eljárási megfelelésre alapuló szabályok elégtelennek bizonyulhatnak. A jelenleg felmerülő nagy ökológiai kérdések szükségessé teszik az ezzel kapcsolatos gondolatokat. A nemzetközi környezetvédelmi jognak túl kell lépnie a felek jogainak és kötelezettségeinek az egyes államok önérdekének zárt egységén belüli mérlegelésén, amely nem fűződik az emberiség egészének globális érdekeihez.

A jelen per alkalmat nyújt az efféle gondolkodásra.

***

A környezetvédelmi jog a nemzetközi jog egyik leggyorsabban fejlődő területe, és helyénvalónak találtam megtenni ezeket a megállapításokat a jelen perrel kapcsolatban felmerült némely szempont vonatkozásában. Mivel a jog ezen alapvető ága folyamatosan fejlődik, minden, az emberi tapasztalatból rendelkezésre álló ismeretre szüksége lesz, átlépve azokat a kulturális és tudományágak közötti határokat, amelyek hagyományosan övezték a nemzetközi jogtudományt.

(aláírás) Christopher Gregory WEERAMANTRY