VERESHCHETIN BÍRÓ ELTÉRŐ VÉLEMÉNYE

Sajnos nem érthetek egyet az ítélet azon részeivel, amelyek szerint Csehszlovákia nem volt jogosult az úgynevezett C-variánst (a "provizórikus megoldást") 1992 októberében hatályba léptetni (az ítélet, 155. bekezdés, 1 C pont) és:

Határozottan meg vagyok győződve arról, hogy Csehszlovákia a nemzetközi jog szerint teljes mértékben jogosult volt a C-variánst ellenintézkedésként hatályba léptetni, amennyiben szerződő társa kitartóan megszegte kötelességeit. Beismerten, Csehszlovákia maga terjesztette elő e védekezést, mint 'alternatív jogi érvelést' és nem dolgozta teljes mértékben ki. A logikája nagyon érthető és Szlovákia több ízben elmagyarázta. Nem tartja a C-variánst törvénytelen cselekedetnek, még első látásra sem, míg bármilyen ellenintézkedés, amelyet a körülményektől elkülönítve vizsgálnak, törvénytelen mivoltát eleve kizárva, önmagában törvénytelen cselekedet volna.

Szlovákia azon az állásponton van, hogy a C-variáns törvényszerű, ideiglenes és érvényteleníthető megoldás volt, amelynek hatályba léptetését a partner törvénytelen magatartása tette szükségessé és döntését a "közelítő alkalmazás" doktrinájára alapozva adja elő. Mindazonáltal, Szlovákia szubjektív véleménye vagy meggyőződése nem gátolhatja a Bíróságot abban, hogy az ügyben ettől eltérő álláspontrra helyezkedjék. A Bíróságot kötelezik a Felek által a Külön-megállapodásban megfogalmazott kérdések, de nem kötelezik a perbeszédek érvelései.

Ebben a vonatkozásban egy igen idevágó, az ügyhöz tartozó megjegyzés található a Ne,zetközi Jogi Bizottságnak "az államok felelősségéről szóló szerződés-tervezetéhez fűzött kommentárjában:

A Felek kérték a Bíróságot, hogy döntse el:

Mivel a Bíróság úgy határozott, hogy "Csehszlovákiának jogában állt 1991 novemberében az "ideiglenes megoldáshoz'" folyamodnia" (az ítélet, 155.bekezdes, 1 B pont), észrevételeimet a továbbiakban arra összpontosítom, hogy Csehszlovákiának jogában állt-e 1992 októberében e rendszert hatályba léptetni.

Az arányos ellenintézkedések megtételéhez való jogosultság az állam egy korábbi törvénytelen lépéséből ered, amely törvénytelen cselekedet a szóban forgó ellenintézkedések céltáblája. A Bíróság jogtudománya szerint a megállapított törvénytelen cselekedetek igazolják "az arányos ellenintézkedéseket annak az országnak a részéről, amely e törvénytelen cselekedetek szenvedő alanyává vált..." (Nicaraguában és Nicaragua ellen bevetett katonai és katonai jellegű tevékenységek (Nicaragua v. az Amerikai Egyesült Államok), Ítélet, I.C.J. 1986-os Jegyzőkönyv, 127. oldal, 249. bekezdés). Az ellenintézkedések megtételét számos feltétel és megkötés korlátozza.

A legújabb és leginkább irányadó kísérlet az ellenintézkedésekre vonatkozó szabályok kodifikálására a Ne,zetközi Jogi Bizottság próbálkozása az államok felelősségét taglaló témakörének keretein belül (az ENSZ Közgyűlés hivatalos dokumentuma, Ötvenegyedik ülésszak, 10. sz. kiegészítés, (A/51/10)). A Nemzetközi Jogi Bizottság által megfogalmazott rendelkezések közül néhányat, ebben a tekintetben, nem pusztán becikkelyezettnek kell tekintenünk, hanem (a nemzetközi jogban korábban büntető megtorlásként ismert) ellenintézkedésekre vonatkozó szokásjog kidolgozásának. Tehát nem hiszem, hogy a Bíróság a C-variáns ellenintézkedésként történt hatályba léptetésének megítélésében túllépne a Nemzetközi Jogi Bizottság tervezetében megállapított követelményeken, amelyek szerint az ellenintézkedés még törvényesnek mondható.

Ilyenformán, azt követelni, hogy az adott körülmények között a C-variáns volt Csehszlovákia számára az egyetlen eszköz, azt jelentené, hogy az ellenintézkedések vonatkozásában azt a kritériumot alkalmaznák, amelyet a Nemzetközi Jogi Bizottság a "szükségállapot" bevezetéséhez nélkülözhetetlennek tart, de az ellenintézkedésekkel foglalkozó Szabályzat szövegében nem tesz erről külön említést.

De még ha feltételezzük, hogy ezt a kritériumot az ellenintézkedéseket illetően is alkalmazni kell, milyen egyéb lehetséges jogi eszköz állt volna állítólagosan nyilvánosan Csehszlovákia rendelkezésére, az ellenintézkedéseket leszámítva? Mivel a Bíróság úgy döntött, hogy Csehszlovákia nem volt jogosult a C-variánst üzembe helyezni, a méltányosság úgy kívánta volna, hogy a Bíróság valami alternatív jogi opciót, vagy választási lehetőséget kínáljon fel, aminek segítségével Csehszlovákia hatékonyan érvényesíthette volna jogait az 1977-es Szerződés értelmében és rávehette volna partnerét, hogy az visszatérjen kötelességeinek teljesítéséhez. Ami az ügy kapcsán végzett vizsgálódásaimat illeti, én képtelen voltam bármiféle olyan alternatív jogi megoldásra bukkanni, ami 1991-ben vagy 1992-ben Csehszlovákia rendelkezésére állt volna.

Természetesen, a szerződési jogokról szóló Bécsi Egyezmény 60. cikke szerint az egyik ilyen jogi eszköz, a másik fél által elkövetett szerződésszegésre adott válaszként, az 1977-es Szerződés megszüntetése lehetne. De nem azt jelentette volna-e mindez Csehszlovákia számára, hogy saját maga idézte volna elő azt az eredményt, amit Magyarország igyekezett elérni törvényellenes cselekedeteivel?

Egy másik ilyen elképzelhető jogi eszköz az 1977-es Szerződés 27. cikke alapján hivatalosan kezdeményezett vitarendező eljárás lehetett volna. Ez a cikk kiköti, hogy:

Mikor Csehszlovákia a C-variánshoz folyamodott (1991 novemberében) "a vitás kérdések" már régen a Szerződő Felek kormányainak a kezébe kerültek. Tehát gyakorlatilag semmiféle megállapodásra nem lehetett számítani egy jóval alacsonyabb szintű eljárás során, amikor a lehető legmagasabb kormányközi szinten a vitás kérdés rendezésére irányuló összes kísérlet kudarcot vallott.

Vajon jogilag helyesebb, vagy ami azt illeti, reálisabb lenne-e ahhoz ragaszkodni, hogy Csehszlovákiának a Bírósághoz kellett volna fordulnia, mielőtt 1992 októberében hatályba léptette volna a C-variánst? Leszámítva azt a tényt, hogy Csehszlovákia jogilag nem volt erre kötelezhető, fel kell idéznünk azt a tényt, hogy több mint négy év telt el a között, hogy a jelen ügyben hivatalosan kérelmet nyújtottak be, illetve megkezdődtek a meghallgatások. Könnyű elképzelni a gazdasági és környezeti károk mennyiségét, valamint a nemzetközi hajózással kapcsolatos károkat, amelyeket e késedelem okozhatott.

Amiről azonban nem szabad megfeledkeznünk, az az a tény, hogy Csehszlovákia tiszteletben tartotta a kötelességét, hogy az ellenintézkedések bevezetése előtt tárgyaljon partnerével. Az az időszak, amely a munkálatok magyar részről 1989 májusában történt első felfüggesztése és a C-variánshoz folyamodás 1991 novemberi időpontja, majd később e rendszer hatályba léptetésének 1992 októberi dátuma között eltelt, bővelkedett a vitás kérdések rendezésére törekvő, több szinten folytatott eredménytelen tárgyalásokban. E tárgyalások története világosan mutatja, hogy - legalábbis 1990 végétől - Magyarország számára e tárgyalások egyetlen célja a Szerződés felbontása, és a szerződés megszűnéséből fakadó következményekkel foglalkozó új egyezség létrehozása volt, mialatt Csehszlovákia számára a tárgyalások célja a Közös Beruházás folytatása és befejezése volt, megegyezés szerinti módon de a Szerződés keretein belül maradva. Magyarország fokozatos visszalépése a Közös Beruházásból, figyelmen kívül hagyva az 1977-es Szerződést, vezetett végül a C-variáns hatályba léptetéséhez.

Egy ellenintézkedés törvényességének alapvető feltételei a következők: (1) egy korábbi jogtalan cselekedet megléte, amely cselekedetet elkövető ország az ellenintézkedés célpontja; (2) az ellenintézkedés szükségessége; (3) az ügy körülményei által meghatározott arányosság. Bizonyos fajta lépések megtétele tiltott ellenintézkedések esetén, de ezek a jelenlegi ügyre nem vonatkoznak (ilyen cselekedet például az erőszak alkalmazása, illetve az azzal való fenyegetőzés, szélsőséges gazdasági vagy politikai kényszer, a diplomáciai testület tagjainak sérthetetlenségét biztosító szabály megszegése, az alapvető emberi jogok vagy normák részleges eltörlése).

Hiszem, hogy az összes fent említett feltétel adva volt, amikor Csehszlovákia 1992 októberében hatályba léptette a C-variánst. Az első feltételt teljesíti a Bíróság elfogadott tényállása, mely szerint Magyarországnak nem állt jogában felfüggeszteni és később abbahagyni a Beruházással kapcsolatos munkálatokat vagy a Szerződést megszüntetni (ítélet, 155. bekezdés, 1 A és D pont). A nagymarosi és dunakiliti munkálatok egyoldalú, magyar részről történt felfüggesztése (az 1977-es Szerződés kezdeti megsértése 'nem teljesítés' címén) és később a Beruházás sorsára hagyása 1991 novembere előtt történt - a Külön-megállapodás szerint ez az a dátum, amikor Csehszlovákia a "provizórikus megoldáshoz" folyamodott. A Szerződés jogtalan megszüntetése Magyarország részéről (1992. május 19) tehát megelőzte azt az időpontot, amikor Csehszlovákia a C-variánst hatályba léptette (a Külön-megállapodás szerint 1992 októbere).

Az ellenintézkedéseket csak abban az esetben lehet 'szükségesnek' tekinteni, ha céljuk az, hogy a jogsértő ország kötelességeinek eleget tegyen és azon nyomban be kell őket szüntetni, amint a jogtalan cselekedet abbamarad. E követelmény tehát eleve feltételezi, hogy az ellenintézkedések természetüknél fogva érvényteleníthetők, azaz hatályon kívül helyezhetők.

A perbeli védekezés során Csehszlovákia mindvégig hangsúlyozta és újra meg újra elismételte, hogy a C-variáns provizórikus és hatályon kívül helyezhető megoldásként született, azzal a szándékkal, hogy Magyarországot rávegyék a törvénytelen cselekedete előtti helyzet visszaállítására. Lényeges tényező, hogy az Európai Közösség Független Szakértőkből álló Bizottságának Munkacsoportja 1992. november 23-i jelentésében nem tagadta a Szerződés Tervezethez való visszatérés technikailag lehetséges voltát:

E kijelentés megerősíti azt, hogy - legalább amíg a gát épült a Dunán - a C-variáns még érvényteleníthető intézkedés volt és nem látszott lehetetlennek visszatérni a Szerződés valamiféle közös megállapodáson nyugvó tervezetéhez.

Magyarország állítása, mely szerint Csehszlovákia rejtett szándéka az egyoldalú cselekvés - és e szándék állítólag már a múltban is létezett és most is létezik -, a C-variáns érvényteleníthetősége szempontjából kevés jelentőséggel bír.

Az ilyen szándékok megléte Kormány szinten és a készség e szándékok megvalósítására aligha egyeztethető össze azzal a magatartással, amelyet Csehszlovákia a Szerződésben megszabott munkák magyar felfüggesztése után tanúsított. Csehszlovákia kormánya nem ragadta meg a felmerülő alkalmat, hogy megszüntesse a 1977-es Szerződést és egyoldalúan fejezze be a Beruházást, hanem ehelyett próbálta meggyőzni a magyar felet arról, hogy az visszatérjen a Szerződésben megszabott kötelességeinek teljesítéséhez. Ugyanakkor, Csehszlovákia kifejezte arra vonatkozó készségét, hogy helyt adjon Magyarország környezetét érintő néhány aggodalmának, amikor azt javasolta, hogy 1989 októberében folytassanak tárgyalásokat, hogy egyetértésre jussanak műszaki, üzemeltetési és ökológiai garanciákat illetően, valamint a bős-nagymarosi duzzasztógát-rendszer csúcsüzemmódba helyezésének korlátozásáról vagy kizárásáról folytassanak megbeszéléseket. Bárhogy legyen is, Csehszlovákia és Szlovákia elkötelezettsége, hogy a Közös Beruházáshoz visszatérjen, puszta feltételezések alapján nem cáfolható, elkötelezettségének igaz voltához és korrektségéhez nem fér kétség, de csak a Magyarország pozitív lépéseire adott csehszlovák és szlovák válasszal lehetne ellenőrizni.

Az ellenintézkedés törvényességének még egy alapvető feltételét kell megvizsgálnunk, nevezetesen az ügy körülményeihez mért arányosságát. Széles körben elfogadott tény, mind a doktrínában, mind pedig a jogtudományban, hogy az arányosság próbája nagyon fontos az ellenintézkedések rendszerében és ezzel egy időben nagyon bizonytalan, tehát bonyolult.

Kezdjük azzal, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság szerint:

A Nemzetközi Jogi Bizottság azt is megjegyzi, hogy "a szűk értelemben vett, egyenértékűségre és arányosságra történő utalás.... meglehetősen szokatlan az államok gyakorlatában" (uo., 147. oldal). Ezért van az, hogy az irodalomban és a választottbírósági határozatokban azt javasolják, hogy az ellenintézkedések törvényességet olyan negatív kritérium alapján kell megítélni, mint az, hogy "nem szemmel láthatóan aránytalan", vagy "nyilvánvalóan aránytalan", "pas hors de toute proportion", "nem aránytalan", stb. Az utóbbi kifejezés ("nem aránytalan") szerepelt a Nemzetközi Jogi Bizottság az Állam Felelőssége című munkájának legutóbbi tervezetében. Így szól a vonatkozó cikk szövege:

A hozzáfűzött magyarázatban a Bizottság azt mondja, hogy az "arányosság" megítélésében nem pusztán az okozott kár tisztán "mennyiségi" tényezőjét kell figyelembe venni, hanem a "minőségi" tényezőket is, például a megsértett szabály által védett érdekeltség komolyságát és "a szerződésszegés komolyságát" (uo., 147-148. oldal).

Ha elfogadjuk ezt a megközelítést, amely, véleményem szerint, megfelelően tükrözi az állami gyakorlatot és jogtudományt, mérlegelnünk kell a pacta sunt servanda elvet, amelyet Magyarország megsértett, és a szerződésszegés konkrét, Csehszlovákiát érintő hatásait szemben a Csehszlovákia által be nem tartott szabályok fontosságával és az ebből fakadó, Magyarországot érintő konkrét hatásokkal. A "súlyossági fok(ok)" mindkét esetben nem szükségszerűen kell, hogy egyenlő(ek) legyen(ek), de hogy a Légiszolgáltatások Egyezményét idézzük, "bizonyos mértékben egyenértékűnek" kell lenniük (Nemzetközi Jogi Jelentések, 54. kötet, 338. oldal), vagy a Nemzetközi Jogi Bizottság szavaival élve "nem szabad aránytalannak" lenniük.

A feladat nem könnyű és csak megközelítéssel lehet megoldani, ami azt jelenti, hogy velejárója egy bizonyos fokú szubjektivitás. Egyrészt a korábbi szerződésszegés súlyosságát és annak hatásait, másrészt az ellenintézkedés súlyosságát és annak hatásait mérve, a Bíróságnak, ahol ez lehetséges volt, először is meg kellett volna próbálnia összevetni a hasonlót a hasonlóval és mindezt úgy, hogy megfelelő figyelmet fordítson az összes kísérő körülményre a lényeges okok és következmények háttere előtt. Ezt az eljárást követve, a Bíróságnak megközelítéssel fel kellett volna becsülnie és külön összehasonlítania:

1. a szerződésszegés gazdasági és anyagi hatásait az ellenintézkedés gazdasági és anyagi hatásaival szemben;

2. a szerződésszegés környezeti hatásait az ellenintézkedés környezeti hatásaival szemben; és

3. a szerződésszegés hatásait a megosztott vízforrások használati jogának gyakorlatára az ellenintézkedés ugyanennek a jognak gyakorlatára kifejtett hatásaival szemben.

Mindahány felbecsülést és összehasonlítást kifejezetten arra az időtartamra kellett volna korlátozni, amelyet a felek által a Bírósághoz benyújtott kérdés meghatároz, nevezetesen az 1991 novemberétől 1992 októberéig terjedő időszakra. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ellenintézkedés valódi eszméje és célja az, hogy a jogsértő államot újra kötelezettségeinek teljesítésére bírja. Minél hamarabb teszi, annál kevesebb kárt szenved az ellenintézkedés következtében.

Az első összehasonlítási pont alapján, Szlovákia szerint "1989 májusáig bezárólag Csehszlovákia összesen 2,3 milliárd dollárt (13,8 milliárd cseh koronát) költött a bős-nagymarosi beruházásra" (SM, 187. oldal, 5.01. bekezdés). E számadatok, amelyek természetesen nem tartalmazzák az energiaveszteséget és a meglévő szerkezetek/épületek védelmét, fenntartását és végső eltávolítását, képet adnak arról a gazdasági és anyagi veszteségről, amelyet Csehszlovákia elkerülhetetlenül elszenvedett volna, amennyiben teljes mértékben eláll a Beruházás folytatásától.

A maga részéről Magyarország sem írásbeli kérelmeiben, sem szóbeli érveléseiben nem adott meg egyetlen konkrét számadatot sem, amely pénzegységben megfogalmazva kimutatta volna a tényleges anyagi veszteséget, amelyet Magyarország azáltal szenvedett el, hogy Csehszlovákia a C-variánshoz folyamodott. Magyarország a Szlovákia által fizetendő meghatározatlan összeghez való jogát lehetséges jövőbeli károk, illetve a C-variáns által esetlegesen előidézhető kárveszély ellensúlyozására követelte. Habár igaz, hogy "a természeti erőforrások olyan értéket képviselnek, amely hagyományos mércével nem könnyen mérhető" (HR, 1. kötet, 178. oldal, 3.170. bekezdés), bizonytalan hosszú távú gazdasági veszteségek, nem beszélve e veszteségek pusztán lehetséges kockázatáról, nem összemérhetők azzal a valóságos és rövidesen bekövetkező veszéllyel, hogy egy ilyen nagyságrendű befektetésről lemondjanak.

Összehasonlító környezeti hatásokban kifejezve, a C-variáns előnyösnek nevezhető az eredeti megállapodás szerinti tervezethez képest a kisebb méretű víztároló és a csúcsüzemmód kiiktatásának köszönhetően. Másrészt, a beruházás teljes mértékű feladásának esetén a víznélküli üzemvízcsatorna és más befejezett, de nem működő épület komoly és hosszú távú veszélyt jelentett volna az egész vidék környezetére. Amint azt az Ítélet kimondja: "A háromoldalú ténykereső küldetés 1992 október 31-én keltezett jelentéséből kiderül,.... hogy a rendszer használaton kívül helyezése....komoly környezeti problémákat okozhatott volna." (Ítélet, 72. bekezdés)

Ugyancsak szükség van arra, hogy összevessük az 1977-es Szerződés Magyarország részéről történt megszegésének komolyságát és az ennek kapcsán felmerülő hatásokat, Csehszlovákia válaszlépésének komolyságával és azok hatásaival, a közösen birtokolt vízi erőforrásokhoz való megfelelő jogokra vonatkozóan. Magyarország és Csehszlovákia szerződésben szabályozta megosztott vízi erőforrásainak közös használatát, amely használatot nyilvánvalóan méltányosnak és ésszerűnek tartottak, legalábbis akkoriban, amikor megszületett ez a megállapodás. Mindkét állam fontos beruházásokat tett abból a célból, hogy a megállapodás szerinti tervezetet teljesítse. Abban az időben, amikor az egyik állam (Csehszlovákia) a megállapodás szerint ráeső munkálatok 90%-át befejezte, a másik állam (Magyarország) hirtelen megtagadta a szerződésben meghatározott kötelességeinek teljesítését. A beruházás technikai jellemzőinek köszönhetően Magyarország ezáltal megfosztotta Csehszlovákiát attól a gyakorlati lehetőségtől, hogy hasznát lássa a megosztott vízi erőforrások ráeső részének, számára nélkülözhetetlen célokból, amelyeket világosan meghatároz a Szerződés és amelyekhez Magyarország kifejezett hozzájárulását adta.

E tiltott lépésre adott válaszként Csehszlovákia úgyszintén megfeledkezett arról, hogy az 1977-es Szerződésben meghatározott kötelességeinek megfelelően cselekedjék. A C-variáns hatályba léptetésével átmenetileg, egyoldalúan és alapvetően saját érdekében, kisajátította azt a mennyiségű vizet, amelyből eredetileg, a Szerződés és a Közös Egyezményes Terv szerint, mindkét állam egyenlő mértékben volt jogosult részesedni. Ezzel egy időben Csehszlovákia újra kifejezte hajlandóságát arra vonatkozóan, hogy visszatérne a korábbi megállapodás szerinti közös használathoz és ellenőrzéshez, amennyiben Magyarország elállna kötelességeinek megszegésétől. Az eredeti közös tervezet megállapodás szerinti módosításának lehetőségétől sem zárkózott el.

Az adott körülmények között és ameddig Magyarország nem tett eleget az 1977-es Szerződésben meghatározott kötelességeinek és így, saját elhatározásából nem használta ki ugyanezen Szerződés által megfogalmazott jogait, Csehszlovákia, elvben, ellenintézkedés útján és ennélfogva provizórikus alapon, annyi vizet terelhetett a bősi építménybe, amennyiről a Közös Egyezményes Tervben megállapodás született. Sőt, az 1977-es Szerződés 14. cikke azt a lehetőséget is biztosította, hogy, bizonyos feltételek mellett, mindegyik fél visszavonhatja azt a vízmennyiséget, amely túllépi a Közös Egyezményes Tervben meghatározott mennyiséget (Lásd: ítélet, 56. bekezdés)

Tegyük fel azonban, hogy minden velejáró körülmény és a növekvő környezetvédelmi aggodalmakra való tekintettel Csehszlovákiának, méltányossági alapon, több vizet kellett volna kiengednie, mint ahogyan azt valójában tette, a régi folyómederbe és a Duna magyarországi mellék ágaiba. E feltevés a szóban forgó intézkedés arányosságának csak az egyik oldalát érintette volna, ami önmagában még nem igazolja a Bíróság általános megállapítását, mely szerint Csehszlovákiának nem állt jogában 1992 októberében a C-variánst hatályba helyezni.

A fent említett okok miatt nem szavazhattam az Ítélet 155. bekezdésének 1 C pontja mellett. A 155. bekezdés 2 D pontjával sem érthetek egyet, amennyiben, sajnálatos módon, nem tesz különbséget egy korábban jogtalan cselekedetet végrehajtó állam kötelessége és az ellenintézkedéssel válaszoló állam kötelessége között. Az magától értetődik, hogy a 155. bekezdés 2 D pontjára adott negatív szavazatomat nem szabad úgy értelmezni, mintha e bekezdés első része ellen voksoltam volna.

(Aláírás) Vladlen S. VERESHCHETIN