ABDUL G. KOROMA BÍRÓ KÜLÖNVÉLEMÉNYE

Az ítélet operatív részének legtöbbjét megszavaztam, lényegileg azért mert véleményem egybeesik a Bíróságnak a külön-megállapodásban feltett kérdésekre kialakított határozatával miszerint Magyarországnak 1989-ben nem állt jogában felfüggeszteni, majd ezt követően leállítani a nagymarosi beruházást és a bősi beruházás azon részeit, amelyeket az 1977-es államközi szerződés Magyarország feladatául jelölt meg és hogy a szerződés továbbra is érvényben van és ezért szabályozza a feleknek egymáshoz való viszonyát.

Ténymegállapítása során a Bíróság nézetem szerint nem csupán helyes döntésre jutott, hanem ez a döntés megfelel az 1977-es államközi szerződésben foglaltaknak is és következetesen tükrözi a Bíróság joghatóságának valamint a nemzetközi jog általános elveinek gyakorlatát is. Ezen elvek között is legelső a pacta sunt servanda elve, mely a nemzetközi jog integráns részét képezi. Bármely ezzel ellentétes határozat végzetes lett volna a szerződésekből eredő kötelezettségek tiszteletben tartására nézve és az Egyesült Nemzetek alapszabályának egyéb alapvető elveit és célkitűzéseit is aláásta volna, ami pedig az államokat "olyan körülmények kialakítására ösztönzi, amelyek között a szerződésekből eredő kötelezettségek tiszteletben tartása lehetővé válik" és "nemzetközi együttműködést helyez kilátásba a gazdasági és társadalmi .... jellegű gondok megoldására".

Mikor Csehszlovákia (a későbbiekben Szlovákia) és Magyarország az 1977-es államközi szerződés révén megegyezett a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítésében a Duna Pozsony és Budapest közti szakaszán a folyó fejlesztése és komplex hasznosítása érdekében elsődlegesen annak vízi erőforrásai, főként energetikai, szállítással kapcsolatos, mezőgazdasági és egyéb ágazati hasznosítás révén, ezt a fenti célkitűzések gyakorlati megvalósításaként kell tekinteni, hiszen a Duna mindig is életbevágóan fontos része volt a folyó menti államok gazdasági és kereskedelmi életének, amit azok függetlensége csak még jobban aláhúzott és megerősített.

A szerződés elfogadása és a beruházás tényleges megkezdése előtt Csehszlovákia és Magyarország egyaránt felismerte, hogy bármilyen intézkedéseket tesznek is a folyó áramlásának változtatására, mint amilyenek a beruházás jellegéből következnek, azoknak mindenképpen lesz környezeti hatása, közülük némelyek károsak. A tapasztalat azt mutatta, hogy a folyón feljebb végzett tevékenységek hajlamosak alvízen okozni hatásokat, ezért a nemzetközi együttműködés még nagyobb jelentőséget kapott. A szerződés megkötése előtt a felek a várható ilyen jellegű kihatások megelőzése, elkerülése és mérséklése érdekében kiterjedt környezetvédelmi vizsgálatokat folytattak. Maga a szerződés a 15., 16. és 20. cikkben szigorú környezetvédelmi kötelezettségeket rótt a résztvevőkre, amelyeket a szerződő feleknek a beruházás megvalósítása és üzemeltetése során kellett betartaniuk.

Amikor Magyarország 1989-ben a beruházásnak a természeti környezetre gyakorolt hatása miatt felfüggesztette és később leállította azokat a munkálatokat, amelyeket az 1977-es államközi szerződés Magyarország feladatául jelölt meg, ez nem csak az 1977-es államközi szerződésnek magának a megszegésével, de a pacta sunt servanda elvének megsértésével is egyenértékű volt.

Magyarország a szükséghelyzet elvét vette igénybe a szerződés felbontásának törvényi megindoklására. Egyebek között azt állította, hogy a beruházás megépítése a Dunának ezt a történelmi jelentőségű szakaszát jelentősen megváltoztatta volna; hogy a csúcsüzemmód következtében és az ebből eredő vízszintingadozások miatt a folyópart növény és állatvilága károsodott és a vízminőség romlott volna. Magyarország ezen kívül úgy érvelt, hogy a beruházás befejezése egy sor egyéb káros kihatással járt volna, mert a folyópart élővilágának összetétele a csúcsidőben üzemeltetés hatására durván megváltozott, a talajszerkezet tönkrement és a hozamok csökkentek volna. Azt állította továbbá, hogy az építkezés több ezer hektár termőföld elvizenyősödéséhez, mocsarasodáshoz vezetett volna és a terület talajvize elszikesedett volna. Ami Budapest ivóvizét illeti, Magyarország állítása szerint a beruházás további kotrást tett volna szükségessé; ez károsította volna a meglévő szűrőréteget és ezért a szennyező anyagok a közeli vízbázisokat elérhették volna.

Más részről a dunacsúnyi tározó építéséről és annak a vízminőségre gyakorolt hatásáról készített PHARE jelentés más véleményre jut. A jelentést az Európai Közösségek Bizottsága rendelte meg előbb a Cseh és Szlovák Köztársasággal, majd később Szlovákiával együttműködésben. Ebben a Duna alföldi térségében alkalmazott alternatív vízgazdálkodási elképzelések környezetvédelmi kihatásainak elemzésére alkalmas megbízható, integrált modellrendszert mutattak be amely a vízminőség változásainak előrejelzésére éppúgy alkalmas, mint a folyó, a tározó, a talaj és a mezőgazdaság körülményeiben bekövetkező módosulásokéra.

Ami a gát építésének a térség ökológiai viszonyaira gyakorolt hatását illeti, a jelentés arra a következtetésre jutott, hogy annak megítélése, vajon a duzzasztómű üzembe lépését követő történések javulást jelentenek-e avagy nem, végső soron a térségben elérni kívánt ökológiai célkitűzések függvénye, miután a leginkább mélyreható változások az átbocsátási rendszertől függenek és lassanként, évek vagy évtizedek elteltével jelennek csak meg, és hogy függetlenül attól, milyen hatással voltak az ökoszisztémákra eleddig, semmiképpen nem tekinthetőek visszafordíthatatlanoknak.

Ami a vízminőséget illeti, a jelentés azt állapította meg, hogy a talajvíz minősége sok helyen lassanként megváltozott az évek során. Ezt szem előtt tartva átfogó modellkísérletekbe fogtak, amelyek némelyike száz éves időszak változásait vette figyelembe, és azt az eredményt kapták, miszerint a talajvízzel kapcsolatosan semmilyen gond nem merülhet fel.

A Bíróság ítéletében nézetem szerint teljesen jogosan ismeri el Magyarország aggályait a beruházásnak az ország természeti környezetére gyakorolt hatásával kapcsolatban. Az ellentmondásos bizonyítékok gondos mérlegelése után azonban a Bíróság arra a meggyőződésre jutott, hogy a Külön-megállapodásban feltett kérdések megválaszolásához nem feltétlenül szükséges annak eldöntése, melyik álláspont a tudományosan megalapozottabb a fentiek közül. Magyarország a Bíróság véleménye szerint nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a beruházás megépítése az általa vázolt következményekkel járt volna. Továbbá, még ha fel is lépnek a mondott káros változások, a jog alkalmazása szerint nem tűnnek közvetlennek és egyéb módon is megelőzhetőek vagy kivédhetőek lettek volna. A Bíróság továbbá megállapította, hogy az olyan bizonytalansági tényezők, amelyek léteztek és amelyek Magyarország környezetvédelmi aggályainak adtak tápot, egyéb módon is megközelíthetőek lettek volna, mint az 1977-es szerződés egyoldalú felfüggesztésével és felmondásával. Valójában a bizonyítékok nem olyan természetűek voltak, hogy feljogosították volna Magyarországot az 1977-es szerződésnek ökológiai szükségszerűségre való hivatkozással történő egyoldalú felfüggesztésére és felmondására. A Bíróság nézete szerint ennek megengedése nem csupán a szerződéses viszonyok biztonságát ingatta volna meg, hanem aláásta volna a pacta sunt servanda elvét is.

Vagyis nem arról van szó, hogy a Bíróság nem vette volna tekintetbe a Magyarország által elétárt, a beruházás környezeti hatásaival foglalkozó tudományos bizonyítékokat, hanem arra a meggyőződésre jutott, hogy ezek nem elegendően arra, hogy Magyarország az 1977-es szerződést egyoldalúan felfüggessze és felmondja. Ez nézetem szerint nem csupán a vitás felek, Magyarország és Szlovákia számára bír jelentőséggel, de jelentős bírói megállapítást takar, amely elveti az olyan érvelést, hogy egy érvényesen megkötött szerződés során vállalt kötelezettségek mellőzhetőek legyenek csak mert kényelmetlennek bizonyultak vagy mert jogi normák új hulláma jelent meg, függetlenül ezek törvényi jellegétől vagy minőségétől. Ennek megfelelően nem először és az évek során történt számos szerződésszegés dacára a Bíróság ebben az esetben fenntartotta és megerősítette azt az elvet, miszerint minden szerződés érvényes és kötelező érvényű a felekre nézve, ezért azt jóhiszeműen teljesíteni kell (a szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény 26. cikke).

Nem tekinthető a Bíróság ezen ítélete úgy, mint a pacta sunt servanda elvének mechanikus alkalmazása vagy a summum jus summa injuria szállóigének igénybe vétele sem, hanem inkább úgy kell nézni, mint annak megerősítését, hogy egy érvényesen megkötött szerződés csakis az összes érdekelt fél beleegyezésével bontható fel. Mi több, az ebben a vitában szereplő felek vigaszt meríthetnek a Bíróság azon ténymegállapításából, hogy a szerződés továbbra is érvényben van és hogy nekik teljesíteniük kell az annak alapján felmerülő kötelezettségeiket, hogy elérjék annak célját és célkitűzéseit.

Nézetem egybevág a Bíróságéval abban is, hogy Csehszlovákiának jogában állt 1991 novemberében továbblépni a C-változathoz, amennyiben csupán olyan munkálatok elvégzésére szorítkozott, amelyek nem szabták meg véglegesen a megoldás irányát. Másfelől nem tudok egyetérteni a Bíróság azon nézetével, hogy Csehszlovákia 1992. októberében nem helyezhette volna üzembe a C-változatot. A Bíróság azt követően jutott erre a következtetésre, hogy eldöntötte, Magyarországnak az a magatartása, amellyel felfüggesztette, majd ezt követően leállította a munkálatokat, amelyeket az 1977-es szerződés Magyarország feladatául jelölt meg, törvényellenes volt, és azt követően, hogy elismerte, Csehszlovákia milyen nehéz helyzetbe került azután, hogy Magyarország úgy döntött, eltekint a vízlépcsőrendszer nagyobb részének megvalósításától, amely a szerződés szerint az ő feladata lett volna. A Bíróság hasonlóképpen felismerte, hogy hatalmas beruházások valósultak meg, hogy a bősi erőmű befejezés előtt állt, az üzemvízcsatorna elkészült, és hogy Magyarország maga is szabályszerűen teljesítette a szerződésben előírt kötelezettségeit azzal, hogy elvégezte az alvízcsatorna munkálatait. A Bíróság azt is elismerte, hogy a rendszer használaton kívül hagyása nem csupán jelentős pénzügyi veszteséget jelentett volna mintegy 2,5 Md dollár értékben, hanem a természeti környezetre is súlyos következményekkel járt volna.

Ilyen előzmények után a Bíróság megerősítette a nemzetközi jog azon elvét, miszerint bizonyos korlátok között egy állam, ha szerződő fél, és szembekerül a másik fél visszautasításával a közösen elfogadott beruházás megvalósítására, saját területén és saját hatáskörében szabadon cselekedhet a szerződés céljának és az eredeti tárgynak megvalósítása érdekében, saját magára korlátozva ezzel az okozott károkat és végül a másik fél által fizetendő kártérítést.

Mint az ítélet emlékeztet rá, az 1977-es szerződés 1. cikke a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszert "egységes és oszthatatlan működésű létesítményként" írja le, amely "közös beruházás", és két részből áll, a bősi és nagymarosi vízlépcsőből. Az egyes műtárgyakkal kapcsolatosan a felekre háruló kötelességek pontos megosztását az 1977-es szerződés 5. cikkének 5. bekezdése tartalmazza.

A szerződéssel és a közös beruházás fogalmával összhangban ezen műtárgyak némelyike, mint a Dunakiliti duzzasztómű, az oldalcsatorna, a bősi vízlépcső és a nagymarosi vízlépcső közös tulajdonba mentek át, függetlenül attól, kinek a területén helyezkednek el.

Mint azt az ítélet megjegyzi, 1989 tavaszán a bősi munkálatok már jelentősen előrehaladott állapotban voltak: a Dunakiliti duzzasztómű 90 %-ban készen állt, a bősi erőmű 85 %-ban készült el, és az üzemvízcsatorna 60 %-ban volt készen az alvízi és 95 %-ban a felvízi szakaszon, a Dunakiliti-Körtvélyesi tározó töltéseinek szakaszonként változóan 70-98 %-a készült el. Nem így Nagymarosnál, ahol, bár épültek töltések, az egyetlen műtárgy amely magával a gáttal volt kapcsolatos, az annak építését megkönnyíteni hivatott körtöltés volt.

Amikor Magyarország az állítólagos ökológiai veszélyek miatt 1989. május 13-án a beruházás nagymarosi részén folyó építési munkálatok felfüggesztése mellett döntött, majd később ezt kiterjesztette a bősi szakaszra is, ezzel megakadályozva a Duna 1989-re tervezett elterelését, ez jelentős kedvezőtlen következményekkel járt a beruházás egészére nézve - amelyet eredetileg egy komplex beruházásnak terveztek és a tervezett bősi és nagymarosi műtárgyak megépítésétől függött. Magyarország hozzájárulása ezért nélkülözhetetlennek tűnt, hiszen a kulcsfontosságú műtárgyak némelyike az ő területén és fennhatósága alatt volt található.

A Magyarországgal az 1977-es szerződésben előírt kötelezettségekről folytatott hosszas és eredménytelen tárgyalásokat követően Csehszlovákia 1991. novemberében megkezdte a később "ideiglenes megoldás" vagy más néven C-változat néven ismertté vált megoldás alkalmazását. Ezt 1992. október 23-án helyezték üzembe a Dunának az 1851,7 fkm-nél történő lezárásával csehszlovák területen, amelynek következményei lettek a vízi útra és a hajózóútra egyaránt. Végső állapotában a C-változat Dunacsúnynál egy bukógát, valamint egy ezt a gátat a felvízcsatorna déli végével összekötő terelőgát megépítését tartalmazta. Az ennek megfelelő tározó kisebb felülettel rendelkezik és megközelítőleg 30 százalékkal kevesebb tároló képessége van, mint az eredetileg tervezett tározónak. Gondoskodtak kiegészítő berendezések megépítéséről is, nevezetesen: a Mosoni Duna ellátását szolgáló áteresztő műtárgy; egy duzzasztómű, amely többek között a árvizeknek a régi Duna meder felé terelését teszi lehetővé; egy kisegítő hajózsilip; és két újabb vízerőmű, amelyek közül az egyik 4 Gwh óra éves termeléssel a Mosoni Dunán, a másik 174 Gwh-val a régi Duna mederben helyezkedik el. A Duna mellékágainak vízellátását csehszlovák oldalon az üzemvíz csatornából két áteresz biztosítja Doborgaznál és Bősnél. Nem minden gondot sikerült megoldani: megoldást kellett találni a magyar oldal számára és a Duna medrének mélyülésére az üzemvízcsatorna és a régi meder összefolyásánál.

A cselekedet igazolására Szlovákia azt hangoztatta, hogy ez a megoldás állt a lehető legközelebb az eredeti tervhez, és hogy Csehszlovákia döntését annak megvalósítására Magyarországnak a Dunakiliti munkálatok felfüggesztésével és későbbi leállításával kapcsolatos döntése igazolta, ami lehetetlenné tette Csehszlovákia számára az 1977-es szerződésben foglaltak elérését. Szlovákia elmagyarázta továbbá, hogy a C-változat a fennmaradó egyetlen lehetséges megoldás volt az 1977-es szerződés céljainak teljesítésére, beleértve annak jóhiszemű megvalósítására továbbra is folyamatosan fennálló kötelezettséget is.

Annak dacára, hogy ez a magyarázat számomra összefogott és ésszerű okát, de jogilag kiválóan törvényes indoklását is adja a C-változatnak, a Bíróság úgy találta, hogy bár az eredeti mű felső szakasza (a bősi vízlépcső) és a C-változat között lényeges szerkezeti hasonlóságok mutatkoznak, a különbség jogi szempontból lényegbevágó. Megjegyezte, hogy az 1977-es szerződés alapvető jellemzői "közös beruházás"-t, "közös tulajdon"-t írnak elő a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer legfontosabb szerkezeti elemeire, működtetését pedig "közös fennhatóság" alatt, "összehangolt egységként" kell végezni. A Bíróság érvelése szerint mindez nem tehető meg olyan egyoldalú lépésekkel mint a C-változat, és hogy ezért az az eredeti tervvel való fizikai hasonlósága ellenére jogi jellemzőiben attól különbözik. A Bíróság úgy találta, hogy a C-változat üzemeltetésével Szlovákia gyakorlatilag saját hasznára kisajátította magának a Duna vizének 80-90 %-át mielőtt Bős alatt visszaadná azt a főágba. Ez a lépés a Bíróság nézete szerint megfosztotta Magyarországot a folyó erőforrásaiból való igazságos és egyenlő részesedéstől, hiszen nem csupán nemzetközi vízfolyásról, hanem nemzetközi határfolyóról is van szó.

Mindezen ténymegállapítás fényében a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy Csehszlovákia a C-változat üzembe helyezésével nem a szerződésnek megfelelően járt el, hanem éppen ellenkezőleg, megsértette annak egyes kifejezett rendelkezéseit, és ezzel nemzetközileg törvénytelen cselekedetet követett el. Érvelésében a Bíróság azt állította, hogy a hangsúlyt a C-változat "üzembe helyezésére" helyezte, amennyiben a törvényellenesség a Duna elterelésében áll.

A Bíróságnak ez a határozata kiegészítést kíván. Először is, emlékeztetnünk kell rá, hogy a Bíróság úgy találta, Magyarországnak az 1977-es szerződés egyoldalú felfüggesztésére és leállítására tett lépése törvénytelen volt. Másrészről a Bíróság megállapította, hogy ha egy állam, mint Csehszlovákia szembekerül a másik fél visszautasításával a közösen elfogadott beruházás megvalósítására, saját területén és saját hatáskörében szabadon cselekedhet a szerződés céljának és az eredeti tárgynak megvalósítása érdekében. Ennek ellenére a Bíróság kivételt tett annál a ténynél fogva, hogy a C-változat nem elégíti ki az 1977-es szerződés 1.,8.,9. és 10. cikkének követelményeit, amelyek előírják "a vízlépcsőrendszer egységes és oszthatatlan voltát", a közös tulajdonlást" és "a zsiliprendszer haszonvételének egyenlő mértékű megosztását". Ezért véleménye szerint "ennél a meghatározásnál fogva mindezt nem lehetséges egyoldalú lépések révén elérni". A C-változat ezen bíráló kifogásolása tiszteletteljes véleményem szerint nem állja meg a helyét. Amikor Magyarország felfüggesztette és később leállította illetve felmondta az 1977-es szerződést és azokat a munkálatokat, amelyeket a szerződés feladatául jelölt meg, ez nem csak az 1977-es szerződésnek magának a megszegésével volt egyenértékű, de a beruházásnak mint egységes és oszthatatlan működési rendszernek a megvalósítását, közös tulajdonlását és a szerződő felek javára történő egyenlő hasznosítását is megzavarta. Magyarország lépésének eredményeként az eredeti terv célkitűzéseit nem lehetett volna elérni azzal, hogy Szlovákia egyedül üzemelteti azt; a Bíróság előtt fekvő anyag szerint a C-változat a fennmaradó egyetlen lehetséges megoldás volt az 1977-es szerződés céljainak teljesítésére, ám a C-változat nélkül Magyarország lépése, amelyet a Bíróság törvénytelennek ítélt, elérte volna célját, ezzel lehetetlenné téve az 1977-es szerződés végrehajtását. A C-változat ezért nézetem szerint a szerződés valódi alkalmazása volt és nélkülözhetetlen annak célja és értelme szempontjából. Ha megépítése érdekében Csehszlovákia nem tett volna lépéseket, a Bíróság előtt fekvő anyag alapján megakadt volna egy nagyrészt befejezett, ám működésképtelen rendszerrel, amely mind megépítése mind a szükséges földterület kisajátítása szemszögéből nézve igen költséges volt. A szerződés egyik fő okaként és céljaként meghatározott környezetvédelmi előny, az árvízvédelem elérése pedig nem lett volna lehetséges. Ráadásul a befejezetlen építkezések az üzemelés elmaradása esetén folyamatos rongálódásnak lettek volna kitéve.

A C-változatot a Bíróság azért is törvényellenesnek tartotta, mert véleménye szerint Csehszlovákia azzal, hogy a C-változat üzemeltetése érdekében a Dunát eredeti folyásától eltérítette, egyoldalúan ellenőrzése alá vont egy közös erőforrást, és ezzel megfosztotta Magyarországot a folyó természeti erőforrásainak egyenlő arányban való felhasználása jogától - amelynek a vízáramlás folytatólagos eltérítése miatt a Szigetköz ökológiájára tartós hatása lett - és nem tartotta tiszteletben a nemzetközi jog alapján megkövetelt arányosságot.

A Bíróságnak az a meglátása, hogy az egyenlő hasznosítás elve sérült ezzel, nem mentes a kétségektől. Az elv, amelyet ma már a nemzetközi vízfolyások nem hajózási célú hasznosításáról szóló egyezmény is magáévá tesz, nem új.

Bár azt senki nem vitatja, hogy a folyók vízáramát olyan módon kell felhasználni, hogy azzal más országoknak sérelmet ne okozzunk és megállapodással rögzített szabályok hiányában ennek egyenlő rangú megoldására kell törekedni (a Meuse folyó elterelésének ügye, Ítélet, 1937, állandó nemzetközi bírósági jelentések, A/B sorozat, 70. szám), ez arra az esetre igaz, ha nincs szerződés. A jelenleg tárgyalt ügyben azonban az 1977-es szerződés 14. cikkének 2. bekezdése előírja, hogy a szerződő felek előzetes értesítés nélkül is elvonhatják a közös csehszlovák-magyar Duna szakaszból a vizet, és azt a későbbiekben a Közös Egyezményes Tervben meghatározott vízmegosztás szerint használhatják fel. Így tehát a bősi erőmű üzemeltetése érdekében a közös csehszlovák magyar Duna szakaszból többlet mennyiségben elvont víz ellentételezését a szerződés az arányosnál nagyobb villamos energia átadásával vélte megoldhatónak. Más szóval az 1977-es szerződés megkötésekor Magyarország beleegyezett a Duna elterelésébe (és a Közös Egyezményes Tervben pedig a vízmegosztás ideiglenes megoldásába). Ennek megfelelően úgy tűnik, hogy a feleknek a nemzetközi jog általános feltételei mellett rendes körülmények között meglévő joga a Duna vizének egyenlő és ésszerű megosztására annak rendje és módja szerint módosult az 1977-es szerződés megkötésekor, ami a beruházást mint lex specialist tekintette. Szlovákia ezért jogosan járt el amikor a C-változat üzemeltetéséhez eltérítette a Dunát, különösen azért, mert az eltérítés nélkül a C-változatot nem lehetett volna termelésre használni. Igen nehezen értelmezhető a Bíróság azon határozata, hogy a lépés törvényellenes, olyan magyarázat hiányában, hogy hogyan lehetett volna akkor a C-változatot mégis üzembe helyezni. Éppen ellenkezőleg, a Bíróság burkoltan azt látszik mondani, hogy amennyiben a C-változat üzemeltetése a Duna vizének 50-50 %-os megosztásával valósult volna meg, akkor az törvényes lett volna. A Bíróság azonban nem győződhetett meg arról, hogy egy fele-fele megosztáson alapuló használat elegendő lett volna a C-változat optimális üzemeléséhez. Azt sem mondhatta a Bíróság, hogy az elterelés során a feleknek a szerződéssel kapcsolatos kötelezettségeibe történt volna beavatkozás vagy hogy ezzel a szerződés céljai váltak volna megvalósíthatatlanokká. A Meuse folyó eltereléséről tárgyalva a Bíróság úgy találta, hogy Belgium beleegyezésének szükségességét igénylő előírás hiányában "Hollandia jogosult a Meuse vizének elvételére Maastrichtnál", feltéve, hogy betartja a szerződésből rá háruló kötelezettségeket". (Ítélet, 1937, állandó nemzetközi bírósági jelentések, A/B sorozat, 70. szám). Ha ezt a próbát alkalmazzuk a most felmerülő problémákra, azt kell mondanunk, hogy a C-változatot az 1977-es szerződés megengedi mint a megvalósítás ésszerű módját. Következésképpen a C-változat nem sérthette meg Magyarország jogait és egybevágott a szerződés szabályrendszerével.

Mi több, az egyenlő és ésszerű hasznosítás elvét mindig az adott nemzetközi vízfolyással kapcsolatos vonatkozó tényezők és körülmények figyelembevételével és a szóban forgó államoknak a vízi erőforrásokkal kapcsolatos igényeinek szem előtt tartásával kell alkalmazni. Azt, hogy egy folyó menti állam vízfelhasználása ésszerű és egyenlő arányú, következésképpen törvényes-e, mindig az adott körülmények fényében kell meghatározni. Miután az 1977-es szerződést éppen azért hozták létre, hogy a beruházás működtetését előírja, a C-változat mindenképpen e cél elérésére tett őszinte kísérletnek tekintendő.

A Bíróság ezen ténymegállapításának egyik következménye éppen az, hogy előírja: amennyiben a felek másképpen nem egyeznek meg, Magyarország kárpótolja Szlovákiát a Csehszlovákia és Szlovákia által elszenvedett sérelmekért, amelyeket Magyarországnak az a döntése váltott ki, hogy felfüggesztette, majd ezt követően leállította azokat a munkálatokat, amelyeket az 1977-es szerződés Magyarország feladatául jelölt meg; és, hogy Szlovákiának kártérítést kell fizetnie Magyarország számára azért a kárért, amelyet a Csehszlovákia által üzembe helyezett ideiglenes megoldás és annak Szlovákia által történő üzemeltetése révén szenvedett.

Bár ez a határozat úgy tűnik, mintha a két felet tárgyalásokra kívánná ösztönözni az 1977-es szerződés céljainak megvalósítása érdekében, még ha módosított formában is, azt sugallja, hogy a Bíróság a két fél törvényellenes magatartását egyformán ítéli meg. Ez valamiképpen erejét veszi annak a ténynek, hogy a C-változat megépítésére és üzemeltetésére nem lett volna szükség, ha előzetesen nem függesztik fel és állítják le a munkálatokat az eredeti művön. Ez volt az eredeti szerződésszegés, amely események láncolatának kiváltásában játszott szerepet. Legalább megkülönböztetést kellene tenni a két fél "törvénysértő" magatartásának következménye között, ebből ered vonakodásom a ténymegállapításhoz csatlakozástól. Bár a Bíróság alapszabályának 38. cikke a 2. bekezdésben megengedi, hogy a Bíróság ex aequo et bono ítéljen meg egy ügyet, ez csak akkor lehetséges, ha a vitás ügyben szereplő felek ezzel egyetértenek.

Az ítélet célzott rá, hogy "a vízáram elterelésének folyamatos kihatásai vannak a Szigetköz parti területeinek ökológiájára". Nem világos, hogy a Bíróság ezzel arra a következtetésre jutott-e, miszerint a térség ökológiája jelentős károsodást szenvedett a C-változat üzemeltetése miatt.

Az előbbi megfontolások alapján úgy vélem, hogy a C-változat üzemeltetését úgy kellett volna tekinteni, mint egy sértett fél őszinte kísérletét arra, hogy az 1977-es szerződésben foglaltaknak eleget tegyen, még hozzá olyan módon, amely nem csupán a szerződéssel, de a nemzetközi jog vonatkozó normáival és az egyenlőség elvével is összhangban van.

Hudson bíró a Meuse folyó elterelésének ügyében benyújtott különvéleményében azt állította, hogy "[ A]mit széles körben az egyenlőség elvének ismerünk, már régóta részét képezi a nemzetközi jognak, és mint ilyent gyakran alkalmazták a nemzetközi döntő fórumok,..." (Ítélet, 1937, állandó nemzetközi bírósági jelentések, A/B sorozat, 70. szám, 76. oldal). Továbbmenve rámutatott, hogy

Johnson bíró azt a nézetet vallotta, hogy:

Johnson bíró azzal folytatta, hogy "Egy adott ügyben, amikor azt kérik, hogy jóvátételként az eredeti kötelezettségek érvényesítése történjen meg, a nemzetközi bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül a különleges körülményeket, amelyek az egyenlőség elvének tárgyalását tehetik szükségessé". (id. mű, 78. oldal). Véleményem szerint ebben az ügyben a körülmények következtében, amelyek körülveszik, olyan helyzet állt elő, amikor az egyenlőség elvét alkalmazni kell.

Nem hangsúlyozható eléggé a Duna folyó fontossága mind Magyarország mind Szlovákia számára. Mindkét ország beleegyezett annak együttműködéssel történő kiaknázásába a kölcsönös haszon reményében az 1977-es szerződés útján. Ez a szerződés, dacára annak az időnek, amikor megkötötték, tartalmazza a ma kötelező érvényű környezetvédelmi követelményeit, köztük az óvatosság elvét, az egyenlő és ésszerű hasznosítás elvét és a károkozás tilalmának szabályát. Ezen elvek egyikének olyan mérvű megsértését sem sikerült bizonyítani, amely a szerződés egyoldalú felmondását megokolná. A Bíróság nézetem szerint helyesen ragaszkodott a szerződések érinthetetlenségének megőrzéséhez. Az igazság még jobban kidomborodott volna, ha a fent említett körülményeket is figyelembe vette volna.

(Aláírás) Abdul G. KOROMA