HERCZEGH BÍRÓ ELTÉRŐ VÉLEMÉNYE

Igen nagy sajnálatomra, nem osztom a Bíróság tagjainak többsége által a jelen ítéletben kifejtett véleményét, és kénytelen vagyok egy ettől eltérő véleményt megfogalmazni, hogy ismertessem azokat a tényeket és indokokat, amelyek miatt más következtetésekre jutottam.

A Magyarország és Csehszlovákia, majd pedig Magyarország és Szlovákia között támadt vitás ügy tárgya egy vízlépcsőrendszer megépítése a Dunán (a továbbiakban: G/N), melynek rendeltetése az volt, hogy "hasznosíthatóvá tegye a Duna Pozsony és Budapest közé eső részének természeti forrásait ... " A Budapesten, 1977. szeptember 16-án megkötött szerződés szerint "A Duna csehszlovák és magyar fél által történő közös hasznosítása ... jelentős mértékben elősegíti a KGST-tagországok közötti szocialista integrációt ..." A terv olyannak tűnt, mint amelynek tekintélyes kihatása lesz a környezetre. A Felek által vitás ügy megoldására felkért Bíróság így nemcsak a szerződésekben szereplő jog kérdéseivel került szembe, hanem a környezetvédelem problémáival és az államok nemzetközi felelősségének kérdésével is.

A nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok használata jogszerűségének kérdésében adott, 1996. július 6-iki tanácsadó véleményében a Bíróság úgy nyilatkozott, hogy tudatában van annak, hogy

A Bíróság jelen ítélete idézi ezt a szakaszt és kiemeli, hogy milyen jelentőséggel bír a környezet tiszteletben tartása, de a továbbiakban nem veszi kellően figyelembe ennek az elvnek az alkalmazását a G/N projekt esetében.

A Bíróság a jelen ítélet "ismertető" részében csak nagyon kevés helyet szentel az ökológiai szempontoknak. Nem vitás, hogy mint jogi szerv, a Bíróság nem volt jogosult arra, hogy döntsön a G/N projekt keretében felvetődő és a biológia, a hidrológia, stb. valamint a technika tárgyköréhez tartozó kérdésekben; de véleményt mondhatott - sőt kellett is mondania - az egyik Fél által felhozott és a másik Fél által elfogadott vagy el nem fogadott és vitatott tények jogi következményeiről, azért, hogy a jelen tárgyban értékelhesse az általuk tanúsított magatartást.

Az így relevánsnak bizonyuló tények meghatározása előtt ismertetnem kell néhány előzetes észrevételt a G/N projekt jellemzőivel kapcsolatban. Ez a projekt egy merész és a maga nemében egyedülálló terv volt és az első, amelyet olyan vízlépcsőrendszernek terveztek meg, amely csúcsrajáratással hasznosítja a Duna áramtermelésre alkalmas hidrológiai energiaforrásait. A Duna németországi és ausztriai szakaszán működő duzzasztógátak ugyanis nem csúcsrajáratással működnek; másrészt pedig a Rajnán ilyen üzemmóddal működő duzzasztógátak sokkal kisebb méretű műtárgyak.

Ez az üzemeltetési mód olyan kockázatokkal járt és jár, amelyeket ismerniük kellett azoknak, akiket a G/N projekt terveinek elkészítésével bíztak meg, de ezek a tervezők a hatvanas-hetvenes években rendelkezésre álló ismeretanyag korlátain belül gondolkodtak - ezeket pedig ma joggal tartjuk túlhaladottnak. Ezáltal minimálisnak tüntették fel a kockázatokat, bár kijavíthatónak ítélték a károkat, amelyeket így okozhatnak és olyan megoldásokat feltételeztek, amelyekkel ezek orvosolhatók. Csak egy példa a sok közül: az a tény, hogy a szerződésben szereplő terv csak másodpercenként 50 köbméter víz visszafolyatását irányozza elő a régi Dunaágba márciustól novemberig, világosan mutatja, hogy az ökológiai megfontolásokra nem fektettek akkora hangsúlyt, amekkorát azok megérdemeltek volna. Az eredeti terv nemcsak magyar részről, de a szlovák vezetők részéről is kritika tárgyát képezte. Az ítélet 38. bekezdése a csehszlovák elnök, V. Havel szavait idézi, amelyek szerint "a G/N projekt a totalitarizmusnak a gigantománia jegyeit magán viselő emlékműve, amely ellenkezik a természettel." (Magyarország viszontkeresete, 3. kötet, 88. melléklet), valamint - részben - a csehszlovák környezetvédelmi miniszter, Vavrousek, szavait, aki szerint "a G/N projekt egy öreg és elavult projekt" és aki hozzátette, hogy "semmi kétség afelől, hogy ha visszaforgathatnánk az idő kerekekét, akkor ezt a tervet soha nem hagytuk volna jóvá ...", de "ha lenne is számos ok a szerződés megváltoztatására, módosítására ... nem lenne elfogadható a szerződés fölmondása ... és további tárgyalása." (Szlovákia keresete, IV. köt. 97. melléklet, 248. old.)

A csehszlovák vezetők nyilatkozatait tekintve kissé meglepő, hogy a Bíróság olyan megközelítést alkalmazott, amely szerint a Magyarország által felsorolt ökológiai kockázatok már 1977-ben, a Szerződés megkötésekor ismertek voltak, bizonytalanok maradtak, valamint a 15. 19. és 20. bekezdések rendelkezései a természetes környezet, a vízminőség, stb. megőrzésével foglakoztak, miközben a Bíróság olyan megközelítést is választhatott volna, amely azokkal a problémákkal foglalkozik, amelyeket a rendelkezések alkalmazása e téren fölvethetett volna. Az ítélet azonban kizárólag a projekt céljainak és vélhető előnyeinek felsorolására szorítkozik.

Sajnos ez az összkép távol áll a valóságtól. Másként nem érthető, hogy Vavrousek környezetvédelmi miniszter miért tekintette úgy, hogy az 1977-es Szerződésben szereplő G/N projekt "idejétmúlt", "elavult" és "változtatásra" vagy "módosításra" szorul, stb. Ezenfelül a kérdés nem az, hogy voltak-e a szerződésben a környezet védelmét szolgáló rendelkezések, hanem hogy a G/N projekt felépítésekor ténylegesen alkalmazták-e ezeket.

Az 1977-es szerződés megkötéséhez vezető tárgyalások óta az ökológiai ismeretek jelentősen fejlődtek és bővültek, míg a nemzetközi jog ettől függetlenül fejlődött. A Bíróság Dél-Afrikának a Biztonsági Tanács 1970/276 határozata dacára folytatott namíbiai folyamatos jelenlétének jogi következményeiről szóló konzultatív tájékoztatásában a következő nyilatkozatot tette:

Ami érvényes volt a Nemzetek Szövetségének mandátumrendszerére, az legalább annyira érvényes a természetes környezet megőrzésének kötelezettségére, az egyetlen különbség az, hogy a jelen esetben ötven év helyett húsz éves időszakról kellene beszélni. Az 1977-es Szerződés 19. cikkelye szerint

A magyar nyelvű eredeti szöveg nem "kötelezettségeket", hanem "követelményeket" említ, ez azonban mit sem változtat a tartalom alapvető lényegén: a természet védelméről az adott pillanat követelményei szerint kellett gondoskodni, vagyis 1989-ben az 1989-es követelmények szerint és nem pedig az 1977-es vagy az azt megelőző időszak követelményei szerint. Ugyanígy, amennyiben abból indulunk ki, mint ahogyan azt a Bíróság tagjainak többsége is tette, hogy a szerződés mint olyan továbbra is érvényben van, ez 1997-re is vonatkozik, vagyis a Felek környezetvédelmi szerződéses kötelezettségeit a mai követelmények szerint kellene meghatározni.

A Bíróság az Ítélet "normatív" részében kijelenti:

Sajnálatos, hogy a Bíróság nem vette figyelembe ezt az elvet még az első kérdésre adott válaszában sem, amelyet a Külön-megállapodásban hozzá intéztek.

Egy projekt hiányosságainak észlelése, és azok előidézésének beismerése két egymástól különböző cselekedet, amelyek között gyakran nagy a távolság. A csehszlovák félnek a G/N projekt mellett felhozott fő érve azon a tényen alapult, hogy annak megvalósítása már csaknem befejeződött. A munkálatoknak az 1989. február 6-án kelt jegyzőkönyvben szereplő felgyorsításával, egyes magyar vezetők ugyanezt szándékoztak tenni - azt állítva, hogy a beruházás már vissza nem fordítható stádiumába érkezett - hogy válaszoljanak a mind nagyobb ellenkezésre és ellenállásra. Az ugyanazon évben bekövetkezett politikai változások nem tették lehetővé számukra céljuk megvalósítását.

A G/N projekt által felvetett fő probléma a csúcsüzemmód volt, amelyre vonatkozóan az 1977-es Szerződés semmilyen kitételt nem tartalmazott. Szlovákia több ízben is megerősítette, hogy a szerződő felek között nincs megállapodás a duzzasztógát-rendszer csúcsüzemmódját illetően. Fenntartotta, hogy egy ilyen üzemeltetés szabályai 1989 elején még mindig nem voltak meghatározva, és, hogy a két fél beleegyezése és együttműködése nélkül semmiféle csúcsüzemmód nem alkalmazható. A Szerződésben a bősi erőmű csúcsrajáratása sosem képezte megállapodás tárgyát a felek között - mondja a válaszában - és "Csehszlovákia 1989-ben azt javasolta, hogy kötelezettséget vállal ennek az üzemmódnak a korlátozására vagy kizárására, ha azt későbbi tanulmányok indokolttá tennék" (Szlovákia válasza II. köt. 15. old. a dőlt betűs részek tőlem származnak). Néhány sorral lejjebb újra állítja, hogy

A csúcsüzemmódról a Közös Egyezményes Terv tesz említést, és rámutat, hogy az 1977-es Szerződés és a Közös Egyezményes Terv jogi szempontból más jellegű, mert Szlovákia csak akkor tagadta volna az üzemeltetési módra vonatkozó megállapodást, ha az valóban létezik.

Igaz, hogy a Külön-megállapodás bevezetője szól a bős-nagymarosi vízlépcső felépítésére és működtetésére vonatkozó szerződésről és az ehhez tartozó eszközökről (a továbbiakban Szerződés), de abból a tényből, hogy a "szerződés" szóhoz hozzákapcsolták az "eszközök"-et, még nem lehet azt következtetni, hogy mindezek az eszközök - és közöttük a Közös Egyezményes Terv - jogi szempontból ugyanolyan jellegűek és értékűek mint maga a Szerződés.

Ráadásul, a megállapodás egyáltalában nem határozza meg az "ahhoz tartozó eszközök" fogalmát, és sem a Külön-megállapodás, sem a Felek által a Bíróságnak bemutatott dokumentumok között nem szerepel ilyen eszközöket tartalmazó lista azon egyszerű oknál fogva, hogy a Felek nem értettek egyet ennek a szónak az értelmezésében. A Felek hivatkozásai az "oda tartozó eszközökre" vonatkozóan az írásbeli és a szóbeli eljárásnál egyaránt homályosak, kétértelműek és gyakran ellentmondásosak voltak. Mivel a Bíróság elé terjesztett dosszié nem volt elégséges ahhoz, hogy egyértelművé tegye ezt a kifejezést, a Bíróságnak az indoklásban kerülnie kellett volna ennek a kifejezésnek a használatát. Sajnos nem így cselekedett, ami sokat rontott ítéletének pontosságán.

A vízlépcsőrendszer üzemeltetési módjának kérdésére visszatérve, a szlovák Féltől a fentiekben idézett nyilatkozatok végeredményben arra világítanak rá, hogy magának Csehszlovákiának voltak bizonyos kételyei és fenntartásai a csúcsüzemmóddal kapcsolatban. Mindazonáltal, a tárgyalások során Szlovákia hangsúlyozta, hogy a Feleknek rendezniük kell "az elektromos energia csúcsüzemmóddal történő előállításának definícióját" (CR 97/15, p. 50 (Pellet)), azt azonban nem közölte, hogy ennek a követelésnek mi legyen a szerződéses alapja.

Mindenesetre fennállt egy nyilvánvaló ellentmondás a csúcsüzemmódra tervezett projekt és az ilyen üzemeltetésre vonatkozó megállapodás hiánya folytán. A Bíróság nem próbálta meg feloldani ezt az ellentmondást, de az erre a fajta üzemelésre vonatkozó kételyeit sem tudta teljesen elhallgatni. Az ítélet 134. bekezdésében arra a következtetésre jut, hogy "a gyakorlatban a két Fél elvetette a csúcsüzemmód lehetőségét" (a dőlt betűs rész tőlem származik). A 138. bekezdésben a Bíróság megállapítja: Csehszlovákia "késznek mutatkozott a csúcsüzemmód korlátozására, sőt annak elhagyására".

1977 és 1989 között a magyar szakértők tudatára ébredtek annak, hogy milyen veszélyeket rejt a környezet számára nemcsak a vízlépcső csúcsrajáratása, hanem a rendszer bizonyos műtárgyainak megépítése is, amelyek a csúcsüzemet szolgálják: különösen vonatkozik ez a nagymarosi erőműre és az eredeti változat szerint a - 60 négyzetkilométeres, óriási felületű - dunakiliti tározóra, mivel a két elem közül egyik sem nélkülözhetetlen és még csak nem is hasznos, ha a bősi erőmű normál üzemmódban működik. Szlovákia elismeri, hogy a nagymarosi duzzasztógát először is a bősi erőmű csúcsrajáratásából adódó vízszintingadozást volt hivatott ellensúlyozni (Szlovákia által benyújtott kereset 2.51 bekezdése), hogy a nagymarosi szakasz egyik funkciója éppen az volt, hogy hasznosíthatóvá tegye a Duna vizét elektromos energia termelésére a bősi csúcsrajáratással, vagy, hogy annak a szavait idézzük, aki Szlovákiát a tárgyalásokon képviselte, "a Bősnél csúcsüzemben történő áramtermelés szükségessé teszi a nagymarosi műtárgy felépítését (CR 97/7, p. 15 (Tomka))".

Nehezen érthető tehát, hogy Csehszlovákia miért ragaszkodott ilyen eltökélten ahhoz, hogy Magyarország folytassa a nagymarosi erőmű megépítését - miközben ennek megléte csak a bősi erőmű csúcsrajáratásához volt szükséges - ha az üzemeltetési mód, amint azt Szlovákia egyértelműen elismeri, sohasem képezte megállapodás tárgyát a két Fél között. Ezért tehát semmilyen jogi akadálya nem volt annak, hogy a G/N projekt olyan módosításon menjen keresztül, amely azt egy kevésbé veszélyes üzemeltetésre teszi alkalmassá. A maga részéről Szlovákia több ízben hangoztatta, hogy

Ebben az esetben az a veszély, amelyet a nagymarosi vízerőmű jelentett Budapest ivóvízellátása szempontjából - erre a pontra majd később térek ki - elegendő okot szolgáltatott az 1977-es Szerződés és a hozzá kapcsolódó nemzetközi megállapodások módosításához, amint azt Magyarország az 1989. november 3-án kelt jegyzékében javasolta (Magyarország által benyújtott kereset 4. köt. 29. melléklet).

Mielőtt arra a kérdésre válaszolnánk, hogy Magyarországnak volt-e joga a nagymarosi munkálatok felfüggesztésére, majd pedig 1989-ben történő leállítására, ill. a bősi projekt reá háruló részének leállítására, meg kell állapítani, hogy e kérdés mögött a magyar kormánynak több lépése húzódik meg, amelyeket külön-külön kell értékelnünk. Ezek a lépések a következők:

Ezzel egy időben meg kell jegyezni, hogy Magyarország folytatta, sőt 1991 vége felé pedig befejezte csehszlovák területen az oldalági csatorna alsó szakaszának munkálatait Bős és Szap között, amelyekért az 1977-es Szerződés 5. cikkelye 5. pontjának b) bekezdése 4. pontjának értelmében ő volt felelős, és ezt azért tette, mert a G/N projektnek ezt a részét nem tartotta a környezetre nézve veszélyesnek. Ez a tény jellemzi az 1977-es Szerződéshez való viszonyát. Teljesen megalapozatlan tehát az arra való hivatkozás, hogy Magyarország az 1977-es Szerződéssel nem értett egyet vagy, hogy azt mint olyat elutasította.

Magatartásának indoklása végett Magyarország több okot is felhozott, és ezek között a legfontosabb és döntő a szükséghelyzet. A szükséghelyzet nem vonja maga után egy szerződés megszűnését, de olyan körülmény, amely mentesít a felelősség alól, amelyet egy államnak akkor kell viselnie, ha nemzetközi kötelezettségeivel nem egyező lépéseket tesz.

A Nemzetközi Jogi Bizottság (a továbbiakban NJB) tervezete 33. bekezdésének 1. pontja az államok nemzetközi felelősségéről, amelyet úgy tekintenek, hogy megfelelően fejezi ki a nemzetközi jogot, és amelyet a Bíróság is idéz az Ítéletben, az alábbiakat köti ki:

Szükséghelyzet az "a helyzet - állapítja meg a NJB jelentése -, amelyben akkor van egy állam, ha egy súlyos veszély által fenyegetett érdekének megvédéséhez nem áll más eszköz a rendelkezésére, mint, hogy olyan magatartást tanúsítson, amely nem felel meg a vele szemben támasztott és egy másik állam felé teljesítendő kötelezettségnek. (A Nemzetközi Jogi Bizottság Évkönyve, 1980, II. köt. második rész, 33 bek. 1. pont). A magatartás szándékos jellege, a nemzetközi kötelezettséggel való összeegyeztethetetlensége" - állapítja meg a jelentés -

A szükséghelyzet fogalmát a nemzetközi jog pontosan körülhatárolja. A NJB-nek az államok felelősségének kodifikálásával kapcsolatos munkája során a tagok túlnyomó többsége azon a véleményen volt, hogy "a szükséghelyzet alkalmazhatóságát ki kell zárni mindenütt, ahol az ténylegesen veszélyes, azonban ott nem, ahol az továbbra is hasznos ..." "El kell kerülni ugyanis azt - mondja a NJB - , hogy "a jog betartásának alapvető követelménye olyan helyzetekhez vezessen, amilyeneket nagyon jól jellemez sumum jus summa injuria mondás" (idem., 3. bek., 48 old.) Egy csaknem általános megközelítés és meggyőződés kifejezésével a NJB azt hangsúlyozta, hogy a szóban forgó államnak egy "alapvető" érdekéről van szó. Ez az "alapvető" jelleg természetesen függ az állam körülményeinek függvénye, amit azonban előzetesen nem lehet elvont módon meghatározni. Az ezen érdekre leselkedő veszélynek rendkívül súlyosnak és fenyegetőnek kell lennie, és azt csak a nemzetközi kötelezettséggel ellentétes eszközökkel lehet elhárítani. Szükséghelyzet esetén,

A szükséghelyzetre való hivatkozás nem lehet törvényes módja szerződéses kötelezettségek lezárásának, vagyis egy nemzetközi szerződés befejezésének. Mindazonáltal, a szóban forgó fél mentesül a nemzetközi jog megsértésének következményei alól, mivel szükséghelyzetben cselekedett. A szükséghelyzet a felelősség alól mentesítő körülmény: más szóval, mentesíti a jogszerűtlen cselekmény elkövetőjét az említett felelősség alól. A problémát tehát ezért nem szabályozza - és nem is szabályozhatja - a szerződéses jog, és így a helye a nemzetközi jognak az államok felelősségéről szóló rendelkezései között van.

A kérdés tehát a következő: fennálltak-e a szükséghelyzet kritériumai a nagymarosi erőmű építésénél? Ennek kapcsán meg kell említeni, hogy Nagymarostól a folyás irányban lefelé elhelyezkedő Szentendrei-sziget partja mentén található több mint ötszáz csáposkút, amely Budapest kétharmadának biztosítja a vízellátását. Az ezekből a kutakból származó víz minden különösebb tisztítási eljárás alkalmazása nélkül is alkalmas a fogyasztásra. A - két millió lelket (azaz az ország összlakosságának egyötödét) számláló - magyar főváros vízellátása úgy minőségi mint mennyiségi szempontból minden kétséget kizáróan alapvető fontosságú kérdés Magyarország számára. Magyarországnak a sziget mindkét oldaláról meg kellett védenie a Dunai ágait minden olyan erózió ellen, ami veszélyezteti e kutak ivóvíztermelését.

A Szentendrei-szigetet körülvevő két Dunaágban végzett mederkotrás - amelyet az 1977-es Szerződés 1. cikkelye, 3. bekezdése c) pontja előír - már így is súlyos károkat okozott. A fővárosi vízellátó szolgálat vészjelzése után ezeket a munkálatokat nemcsak felfüggesztették, hanem 1980-ba be is fejezték, ami ezt követően a folyómeder állapotának természetes javulásához vezetett. Amennyiben a nagymarosi erőmű megépítése folyásirányban lefelé eső részen ugyanezekkel a súlyos következményekkel járt volna, mint a mederkotrás - vagyis a folyómeder erózióját vonta volna maga után - az említett építkezés súlyos veszélyt jelentett volna.

"Súlyos veszély" alatt azt értjük, hogy igen nagy a valószínűsége annak, hogy nagymértékű károk fognak bekövetkezni. Igaz azonban az is, hogy a Nagymarossal kapcsolatos károk nem egyik napról a másikra következtek volna be, hanem csak bizonyos idő után. Az ítélet idézi a NJB magyarázatát, mely szerint a "rendkívül súlyos és fenyegető veszélynek a jelen pillanatban veszélyeztetett érdeket kellett fenyegetnie". Ez nem zárja ki - teszi hozzá a Bíróság -

Sajnos a Bíróság a nagymarosi duzzasztómű megépítésére vonatkozóan nem vonta le ezt a nyilvánvaló következtetést. Semmi kétség nem volt afelől, hogy a duzzasztómű megépítésének a Duna medre Nagymarostól lefelé eső részének eróziója lenne a biztos és elkerülhetetlen következménye. Itt nem "bizonytalanságokról" volt szó, mint ahogyan azt G/N projekt egyéb ökológiai következményeinek esetében lehetett állítani, hanem a duzzasztómű megépítéséből eredő biztos hatásról. Ha a Bíróság e tekintetben nem akart kizárólag Magyarország elméleteire támaszkodni, felhasználhatta volna a Szlovákia által szolgáltatott adatokat. Szlovákia szerint ugyanis,

A szlovák kereset idézi az Európai Közösség szakértői munkacsoportjának 1993. november 2-án kelt jelentését, amely szerint

A nagymarosi duzzasztómű nem idézhetett volna elő más hatást a tőle a folyásirányban lefelé eső részen, mint amilyen hatást az ausztriai duzzasztóművek a szlovák főváros szakaszán okoztak: a folyómeder erózióját. Egy ilyen erózió következtében, a Szentendrei sziget partján található kutak víztermelése mindenképpen visszaesett volna és a víz minősége romlott volna. Certus an incertus quando. Nem lehetett pontosan megjósolni előre, hogy ez a csökkenés a kutak régi termelésének hány százalékára esik vissza, és hogy ez öt vagy tíz év alatt következik be, de az bizonyos volt, hogy a víz mennyiségének csökkenése és minőségének romlása egy viszonylag közeli jövőben be fog következni.

A szóban forgó veszély bekövetkezése a nagymarosi duzzasztómű megépítésétől függött: ha a duzzasztómű nem épül meg, sem súlyos veszély, sem hosszú távon fenyegető veszély nem áll fenn; ha a duzzasztómű egyszer elkészül, akkor már nem veszélyről kellett volna beszélni, hanem olyan, súlyos és állandó kárról, amely mindaddig fennáll, amíg a duzzasztómű létezik - azon duzzasztómű, amelyet az az állam épített volna fel, amelynek lakossága és területe lettek volna az áldozatok. Ha azt állítanánk, hogy a duzzasztómű felépítésének felfüggesztését nem indokolta szükséghelyzet, és, hogy a veszély nem volt fenyegető, ami azzal lenne egyenlő, hogy Magyarországnak be kellett volna fejeznie a duzzasztógát építését és megvárni, hogy a Szentendrei-sziget partján található szűrőkutak kimerüljenek a folyómeder eróziója miatt, és ezzel veszélybe kerüljön a magyar főváros vízellátása. Az ügy megítélésekor a Bíróságnak figyelembe kellett volna vennie azokat a károkat, amelyek akkor következtek volna be, ha az érintett fél nem tette volna meg a szükséges intézkedéseket azok elhárítása érdekében. Az államokra a megelőzés kényszere is érvényes, nemcsak a helyrehozatalé.

Szlovákia nem tagadta, hogy a szóban forgó kutak vízhozama csökkeni fog, de azt is állította, hogy nem fognak teljesen elveszni, és intézkedéseket javasolt egy ilyen helyzetre, de azok költségeivel nem számolt (ld. Szlovákia válaszát az alelnök által feltett kérdésre (CR 97/15, 64 old; válasz in HS 97/54bis)). Nem vitás, hogy lehetséges lett volna a felszíni vizek megtisztítása és azok emberi fogyasztásra való alkalmassá tétele; mindazonáltal, egy két milliós város igényeit figyelembe véve, ez roppant nagy költségeket okozott volna. A másik javasolt megoldás, amely nagy mennyiségű kavicsnak a folyómederbe történő tereléséből állt volna nem volt igazán realista: a Duna Szentendrei-szigetet körülvevő két ága összesen 1000 méter széles és 70 kilométer hosszú. Milyen mennyiségű kavicsra lett volna szükség ahhoz, hogy meg lehessen akadályozni a nagymarosi duzzasztó által előidézett eróziót? A harmadik megoldás, amely szerint a folyó Budapesttől lefelé eső részén épülne meg a duzzasztó, nem lett volna kevésbé költséges, és hosszú távon felmerült volna egy harmadik duzzasztó felépítésének szükségessége Paksnál vagy Mohácsnál, nem beszélve arról, hogy milyen következményekkel járt volna egy ilyen duzzasztómű-sorozat a Duna jugoszláviai szakaszán. Elméletileg, a három megoldás lehetséges volt - nem állja meg a helyét ugyanis az az érv, hogy kivitelezhetetlenek - de ezeknek az intézkedéseknek a megvalósítása gyökeresen megváltoztatta volna azoknak a kötelezettségeknek a tartalmát, amelyeket a Szerződés értelmében Magyarországnak még teljesíteni kell. Egy ilyen helyzet alapvető változást jelent azokban a körülményekben, amelyeket a Szerződés lezárására indokul fel lehet hozni, amint azt a szerződéses jogról szóló 1969-es Bécsi Egyezmény 62. cikke 1. bekezdésének b) pontja is előírja. A Bíróság a Halászatot érintő illetékesség tekintetében (Nagy Britannia Egyesült Királysága és Írország, és Izland) az 1973. február 2-án hozott ítéletében a következőképpen fogalmazott:

Ahelyett, hogy tekintetbe vette volna azokat a változásokat, amelyek megváltoztatták a Magyarország által még teljesítésre váró kötelezettségek tartalmát, a Bíróság a jelen ítéletében arra szorítkozik, hogy megjegyezze: "a folyó vizének megtisztítása, csakúgy, mint a többi tervezett módszer nyilvánvalóan költségesebb technikát jelentett volna" (55. bek.). A folyó kaviccsal való töltésének csakúgy mint egy másik duzzasztómű megépítésének költségeit nem vették komolyan figyelembe, mint ahogy a vállalt kötelezettségek tartalmának gyökeres megváltozását sem.

Ami a körülmények alapvető módosulását illeti, úgy kell tekinteni, hogy aki a legkevesebbet tudja tenni, az a legtöbbet is meg tudja tenni. Magyarország sem a Szerződés érvénytelenségét, sem felfüggesztését mint olyat nem hozta fel, de - a szükséghelyzetre hivatkozva, amelynek alapján nem tekintendő jogszerűtlennek egy egyezményben szereplő kötelezettség be nem tartása - felfüggesztette egyik kötelezettségének teljesítését, mégpedig a nagymarosi duzzasztó megépítését. Jelen esetben ez egy súlyos és fenyegető - azaz biztos és elkerülhetetlen - veszélynek kitett alapvetően fontos érdek megvédését jelentette. Az ennek a veszélynek az elhárítására irányuló egyéb intézkedések alkalmazása gyökeresen megváltoztatta azoknak a kötelezettségeknek a tartalmát, amelyeket Magyarországnak a Szerződés értelmében kellett volna teljesítenie.

Mivel a Bíróság nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy a nagymarosi építkezés felfüggesztése és befejezése sértette-e a másik Fél alapvető érdekét, pusztán annyit jegyeznék meg, hogy a bősi erőmű jelenleg rendesen működik a természetes vízfolyástól meghajtva, a nagymarosi duzzasztó nélkül, ahol a Duna a természetes medrében folyik. A hajók az üzemvízcsatornát veszik igénybe, így a hajózás nem szenvedett kárt, és nincs semmilyen árvízveszély, amelyet a műtárgyak jelenlegi állapota állítólag okozott volna. Ennek következtében, az építési munkák felfüggesztése, majd pedig leállítása a másik szerződő félnek semmilyen alapvető érdekét nem sértette.

Mindazonáltal, a Bíróság kijelenti a következőket:

Meglepő következtetés ez, amelynek alapján arra gondol az ember, hogy Magyarországnak be kellett volna fejeznie a nagymarosi duzzasztómű építését, ami valójában súlyosbította volna a már fennálló szükséghelyzetet a munkálatok megkezdése miatt, mivel ez helyrehozhatatlan károkat okozott volna a főváros vízellátásában. Ebben az esetben Magyarország csak saját magát hibáztathatta volna, mert ő lett volna az abból eredő katasztrofális helyzet előidézője.

A munkák felfüggesztése Dunakilitinél egy ettől némiképp eltérő összefüggésben vizsgálandó. A Dunakilitinél végzett munkák felfüggesztésének célja az volt, hogy megvédje Magyarország egy alapvető érdekét, ami a Szigetköz alatt és a környező régióban található vízréteg megóvása volt. A vízréteg károsodásával fenyegető veszélyt a Dunakiliti tározó mérete (amely a bősi erőmű természetes vízfolyással történő működtetése esetén túl nagy volt) és a pangó vizek szennyező hatása jelentette. A Cseh és a Szlovák Szövetségi Köztársaság rio-i konferencián tartott beszámolója jelezte, hogy Bős veszélyezteti a környezetet:

A Dunakilitinél végzett munkálatok felfüggesztése bizonyára sértette Csehszlovákia érdekeit, mivel az a bősi erőmű üzembe helyezését érintette, amely gyakorlatilag készen volt; védelmet kellet biztosítani a már megépített gátaknak, és a működtetéséhez nélkülözhetetlen egy bizonyos vízhozam, még akkor is, ha azt a természetes folyás nyújtja. A két állam között tehát érdekellentét támadt. Csehszlovákia annak a szerződésnek a pontjaira támaszkodhatott, amelyet a két fél érvényesnek tekintett, míg Magyarország a Dunakilitivel kapcsolatos és - Nagymarossal ellentétben - a távolabbi jövőben jelentkező környezeti károkra hivatkozott. Mindazonáltal Csehszlovákia érdekei pénzügyi jellegűek voltak, amelyeknél a kártalanítás elvileg könnyű feladat, míg Magyarország érdekei az ökológiai egyensúlyának megőrzésével és a környezeten esett kár elleni bizonytalan kimenetelű harccal voltak kapcsolatosak. In dubio pro natura.

A G/N beruházásnak környezetvédelmi téren egyéb következményei is voltak, amelynek részleteit a Felek igen részletesen megtárgyalták, és egymással szöges ellentétben álló beállításban ismertettek. Ez a részletes és ellentmondásos bemutatás nem könnyítette meg a Bíróság feladatát és megnehezítette azoknak a tényeknek a megállapítását, amelyeket egyik Fél sem tagadott vagy vont kétségbe. A Bíróság jelezte, hogy a szükséghelyzet, mint egy nemzetközi kötelezettséggel ellentétes magatartás jogszerűtlenségét kizáró ok csak kivételes esetben fogadható el, és a Nemzetközi Jogi Bizottság jelentésére hivatkozva hozzátette, hogy a szükséghelyzet csak bizonyos nagyon szigorúan meghatározott és halmozottan jelentkező feltételek mellett hozható fel indokul, és az érintett állam önmaga egyedül nem döntheti el, hogy adottak-e ezek a feltételek" (51. bek.).

Teljes mértékben osztom ezt a megközelítést, de nem vagyok képes elfogadni a Bíróságnak a jelen esetben tett következtetéseit, a Bíróság ugyanis úgy döntött, hogy úgy Nagymaros mint Bős esetében

A valóság egészen mást mutat. Magyarországnak egy súlyos és fenyegető, következésképpen biztos és elkerülhetetlen veszély ellen kellett egy alapvetően fontos érdekét megvédenie, és az e veszély elhárítására használható minden eszköz gyökeresen megváltoztatta volna a Szerződés értelmében rá háruló kötelezettségek tartalmát. A nagymarosi munkálatok felfüggesztésével és lezárásával Magyarország nem sértette meg Csehszlovákiának semmilyen létfontosságú érdekét, és éppen a nagymarosi duzzasztómű megépítésével járult volna hozzá egy páratlan szükséghelyzet kialakulásához, a fővárosa számára katasztrofális helyzet létrejöttéhez. A Magyarország által említett veszélyt a másik Fél - legalább részben - elismerte, és ezért Magyarország nem cselekedett önkényesen.

A Külön-megállapodásban felvetett első kérdés az, hogy joga volt-e Magyarországnak felfüggeszteni olyan munkálatokat, amelyeknek elvégzéséért az 1977-es Szerződés értelmében felelős volt. A szerződéses jogról szóló Bécsi Egyezmény nem ismeri a szükséghelyzet fogalmát. Mindazonáltal, a nemzetközi jog - és különösen a felelősségről szóló jog - ismeri azt. A szükséghelyzet nemcsak elméletben, de gyakorlatban is létezik. E tárgyban, még a legszigorúbb és halmozottan vett bírálatok is bizonyítják, hogy a nagymarosi duzzasztóval kapcsolatban Magyarország, amiért nem teljesítette az 1977-es Szerződésben rá háruló egyik kötelezettségét, élhetett volna azzal az indokkal, ami a felelősség alól mentesít. Jogában állt tehát felfüggeszteni és lezárni a nagymarosi munkálatokat. Ami a Dunakilitinél végzet munkálatok felfüggesztését illeti, a szükséghelyzet fennállása vitatható, de nem szabad elsiklani Magyarországnak azon aggodalma felett, amely a tározó megépülése által okozott környezeti károkra vezethető vissza - és amelynek jogosságát részben maga Csehszlovákia is elismerte - és még kevésbé szabad azt kategorikusan elutasítani. Ez utóbbi felfüggesztő intézkedés vitathatatlanul ideiglenes jellegű volt (ugyanis a Dunakilitinél épült létesítményeket Magyarország mind a mai jó állapotban tartotta fenn). Még ha az ezen a helyen fennálló körülmények nem is mentesítik Magyarországot a felelősség alól, mindenesetre enyhítő körülményt képeznek, amelyeket a Bíróságnak figyelembe kellett volna vennie.

Azzal, hogy elutasította, hogy Magyarországnak jogában állt felfüggeszteni, majd 1989-ben pedig beszüntetni a G/N beruházás tervének Nagymarosra vonatkozó részeit, a Bíróság - bár közvetve ugyan, de - elismeri a magyar fél álláspontjának megalapozottságát, amikor az ítéletének normatív részében kijelenti, hogy a nagymarosi duzzasztógátat nem kell megépíteni: "már nincs ok a megépítésére, mivel a két fél a gyakorlatban elvetette a csúcsüzemmód lehetőségét (134. bek.).; "a nagymarosi duzzasztómű felépítése feleslegessé vált volna" (138. bek.). Azt is meg kell azonban állapítani, hogy azok a környezetvédelmi megfontolások, amelyek ma a duzzasztómű megépítését helytelenítik, ugyanazok, mint 1989-ben voltak. És ha végül arra a végső következtetésre jutottunk, hogy a duzzasztóművet 1997-ben nem szabad megépíteni, ennek az az oka, hogy 1989-ben sem lett volna szabad felépíteni.

A két Felet szembeállító vita főleg a földrajzi helyzetükből ered. A folyó felső és alsó folyása mentén fekvő országok érdekeinek összehangolása a nemzetközi vízügyi jog leglényegesebb pontja. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének a nemzetközi vízfolyások hajózáson kívül egyéb célra történő felhasználását rögzítő jogról szóló nemzetközi megállapodástervezet létrehozására végzett munkálatai során, a folyók felső folyása mentén elhelyezkedő országok arra panaszkodtak, hogy a tervezet intézkedései korlátozzák a jogaikat a vízforrások felhasználása és fejlesztése felett, míg a folyók alsó folyása mentén elhelyezkedő országok azért bírálták ezeket az intézkedéseket, mert szerintük nem védik kellőképpen az ő érdekeiket, és még a hátrányukra jelentős károkozást is lehetővé tesznek. A Duna esetében Szlovákia a felső folyásnál, Magyarország pedig az alsó folyásnál elhelyezkedő ország. A Bíróságnak a jelen ítéletében fenn kellett volna tartania az egyensúlyt, amelyet kétségtelenül nehéz megvalósítani a felső és az alsó folyás mentén fekvő országok között, és biztosítania kellett volna, hogy a természeti erőforrások felhasználása harmonikus legyen, hogy a hosszú távú károk ne haladják meg a pillanatnyi előnyöket. A jelen esetben ezt sajnos nem sikerült megvalósítania.

Szükségesnek tartottam hangsúlyozni ezt a kérdést a megfelelő álláspont kialakítása szempontjából, és különösen abból a szempontból, hogy Magyarországnak jogában állt-e felfüggeszteni, majd pedig leállítani a nagymarosi munkálatok és felfüggeszteni a Dunakilitinél végzett munkálatokat, mert ez nagy mértékben meghatározza az alábbi kérdésekre a válaszokat, de legalábbis a következő gondolatmenetet.

*

* *

A Külön-megállapodásban feltett második kérdésre térek most rá, azaz, hogy «a Cseh és Szlovák Köztársaságnak joga volt-e 1991. novemberében az «ideiglenes megoldáshoz» folyamodni és a rendszert üzembe helyezni 1992. októberétől...»

Mivel Szlovákia szilárdan fenntartotta azt az állítását, hogy az 1977-es Szerződés rendkívül rugalmas és lényegénél fogva bővíthető jellegű, a szerződő feleknek joguk volt javaslatot tenni a Szerződés természetes környezet megőrzésével kapcsolatos követelményeknek megfelelő finomítására - az újabb ismeretek és a szerzett tapasztalok figyelembevételével -, sőt módosítására is annak érdekében, hogy a Szerződés megfeleljen az említett követelményeknek. A nagymarosi duzzasztó gát építésének leállítása, amelynek fő feladata a bősi erőmű csúcsüzemű használatát tette volna lehetővé (a használattal kapcsolatban nem volt semmilyen előzetes megállapodás a felek között), nem veszélyeztette a Szerződés tárgyának és céljának megvalósítását.

Vavrousek úr, a csehszlovák környezetvédelmi miniszter 1991. szeptemberében a magyar parlament előtt kijelentette :

Másképpen fogalmazva a régi helyett egy új szerződés megkötéséről lett volna szó, amely módosítja és érvényteleníti az elavult rendelkezéseket.

Vavrousek úr budapesti látogatása és az 1991. novemberében elkezdett «ideiglenes megoldás» között csak két hónap telt el. Ez rendkívül rövid időszak, ha figyelembe vesszük, hogy az 1977-es Szerződés előkészítése két évtizedet vett igénybe.

A felkért szakértő nemzetközi vízfolyások nem hajózási célú használatára vonatkozó jogáról szóló jelentése kiemelte annak jelentőségét, hogy a felek tárgyalni kötelesek egymással és idézte az Északi-tengeri parti vizek ügyében hozott bírói határozatot. Ez a kötelesség a felek megfelelő jogainak természetéből származik. Ez

Ennek alapján a szakértő megállapítja, hogy

A nemzetközi vízfolyások nem hajózási célú használatára vonatkozó szerződéstervezetnek az Egyesült Nemzetek Közgyűlése által nemrég elfogadott pontjai azonos elvek szerint készültek.

A Bíróság határozatában (141. bek.) megerősíti az Északi-tengeri parti vizek ügyében hozott állásfoglalását :

Nehéz elfogadni, hogy a szóban forgó két hónap alatt az 1977-es Szerződés szerződő felei kimerítették volna a megegyezéshez vezető összes lehetőséget a Szerződés kölcsönösen elfogadható módosítását illetően. A csehszlovák kormány azonban úgy határozott, hogy egyoldalúan megváltoztatja a dolgok megegyezésen alapuló állapotát és nyíltan megszegi a Szerződést. Ideiglenes intézkedés címén folyamatos és a Szerződésben nem engedélyezett építési munkálatokba kezdett, ily módon a Szerződés tárgyának és céljának elérése lehetetlenné vált. Megegyezést célzó tárgyalások helyett a «befejezett tény» politikája mellett döntött, és egyoldalú intézkedéseket hozott miközben a tárgyalások még folyamatban voltak. Ekkor pedig még fennálltak a mindkét fél által elfogadható megoldás lehetőségei.

A felek abban nem értenek egyet, hogy mikor és hogyan született meg ez a döntés. 1989. augusztus 31-én Adamec úr, a csehszlovák miniszterelnök megemlítette az «egyoldalú intézkedések» lehetőségét a bősi duzzasztó gát üzemeltetése érdekében. 1989. október 30-i lépésében Csehszlovákia jelezte, hogy

Egil Lejon egyik munkájában, amelynek példányait a Bíróság tagjainak rendelkezésére bocsátottak a helyszíni vizsgálatok alkalmával a szlovák szakaszon tett látogatás során, a következő megfogalmazást találjuk :

«1991. január 17.: a jelentés alapján a szlovák kormány elkezdi az időleges megoldás, azaz a "C variáns" előkészítését, függetlenül a magyar együttműködésétől, azonban nem zárva ki annak lehetőségét, hogy a jövőben visszatérnek majd a Szerződés feltételeihez.» (Egil Lejon, Gabcikovo-Nagymaros, Old and New Sins, H & H, Pozsony, 1994 (Angol nyelvű kiadás, 1996) 86. o.

A pozsonyi újságok egyébként úgy tájékoztatták olvasóikat, hogy a munkálatokat 1991. április 2-án ténylegesen megkezdték.

Az említett dátumok csak akkor lehetnének helytállóak, ha kiderül, hogy a felek jóhiszeműen tárgyaltak. Márpedig a Bíróságot nem kérték fel a felek felelősségének megállapítására a tárgyalások sikertelenségét illetően. Mindent összevéve nem tűnik szükségesnek az ideiglenes megoldás - vagyis a C-változat - megkezdése különböző dátumainak vizsgálata, amennyiben a Külön-megállapodásban szereplő dátumot kell figyelembe venni.

A C-változat több szempontból különbözik az 1977-es Szerződésben megfogalmazott eredeti beruházástól. Az I. szakasza az 1977-es beruházáshoz képest kilenc új elemet tartalmaz, II. szakasza pedig hármat. A Dunakilitinél építendő duzzasztó gát és berendezései helyett egyéb berendezésekkel felszerelt másik duzzasztó gát építésére került sor 10 km-rel feljebb, csehszlovák területen, lehetővé téve ily módon a Duna vizének elterelését a Bőshöz vezető elterelő csatornába. A dunacsúnyi tározó területe 30 százalékkal kisebb az eredetileg Dunakilitinél tervezett beruházás keretében megvalósítandó tározónál, ami bizonyára csökkentette a gátaknál felduzzasztott szennyvíz által a talajvízben okozható károk veszélyét. Mindamellett, a C-változat egyúttal lehetővé tette a Duna eltérítését régi medréből, 40 km-es szakaszon az eredeti beruházásban szereplő 30 km helyett, aminek igen jelentős hatása volt a Szigetköz térségének környezetére.

Mindazonáltal nem az új berendezések különbözősége teszi lehetetlenné a C-változatot az eredeti beruházás tekintetében és állítja szembe az 1977-es Szerződéssel, valamint az általános nemzetközi joggal, hanem az a tény, hogy megvalósítása a Csehszlovákia által egyoldalúan, a közvetlenül érintett partner, Magyarország hozzájárulása nélkül megtett intézkedések eredménye. A C-változat elkészült Magyarország ismételt tiltakozása és annak ellenére, hogy működése közvetlen és jelentős hatással volt a magyar területre.

Szlovákia azt állítja, hogy Magyarország hozzájárult a Duna elterelésének eredeti tervéhez, így tehát nincs joga tiltakozni a C-változatban elvégzett elterelés ellen. Igaz, hogy az 1977-es Szerződés és az ahhoz kapcsolódó Közös Egyezményes Terv értelmében a felek Dunakilitiben építették volna meg a tározót és térítették volna el a Duna vizét a Bőshöz és onnan a Szaphoz vezető elterelő csatornába. Mindamellett, az eredeti beruházás e része nem fosztotta meg Magyarországot határmenti vizeinek ellenőrzésétől és nem tette ki a partmenti területek ökológiáját szomszédja ellenőrizhetetlen tevékenysége hatásainak. Az eredeti beruházás keretében Magyarországnak lehetősége volt közvetlenül megvédeni saját érdekeit, a C-változat azonban megfosztotta ennek lehetőségétől. Magyarország nem tudott az 1977-es Szerződés 14. pontja 1 paragrafusa által a számára biztosított eszközökhöz folyamodni, hogy hozzájusson a meghatározott szint fölötti vízmennyiséghez és alapvető érdekeit érvényesíthesse a Szigetköz környezetét illetően. Egyedül Szlovákia tudja tetszése szerint használni a Duna vizét. A régi terv, hátrányaival és hibáival együtt, közös vállalkozás volt a felek közös ellenőrzése alatt. A C-változatban nem volt és nincs semmi közös a két felet illetően abból adódóan, hogy Csehszlovákiáé - majd Szlovákiáé - lett a kizárólagos ellenőrzés és Magyarország soha nem adta hozzájárulását ehhez a változathoz.

A jól ismert sic utere tuo ut alienum non laedas elv alapján senkinek nincs joga oly módon használni javait, hogy az jelentős károkat okozzon a másiknak. Sőt mi több, a jelen esetben Csehszlovákia nem azt használta - és Szlovákia ma nem azt használja - törvénytelen módon, ami a saját tulajdona, hanem olyan javakat szerzett meg magának, ami egyáltalában nem az ő tulajdona: a Duna vizének majdnem teljes egészét. A határmenti vizekről szóló 1976-ban kötött megállapodás 3. pontjából kitűnik, hogy a jelen szembenálló felek «mindegyikét a határmenti vizek természetes, műszaki beavatkozással meg nem emelt vízmennyiségének fele illeti meg, kivéve, ha erről a felek másképpen egyeznek meg». A felek nem egyeztek meg másban, mert nincs közöttük semmilyen megállapodás a C-változatra vonatkozóan. A C-változat tehát az 1977-es Szerződés - s ily módon a határmenti vizekről szóló 1976-os szerződés - súlyos megszegése.

A Bíróság határozatában elvetette a «megközelítő alkalmazás» elméletét, amelyre Szlovákia érvelését alapozta a C-változat megépítésének igazolására. Egyetértek a Bíróság erre vonatkozó döntésével és érvelésével : «Az eredeti beruházáshoz való külső fizikai hasonlósága ellenére a C-változat tehát jogi vonatkozásában egyértelműen különbözik attól.» (77. bek.)

Nem fejtegetem tovább ezt a témát. Ezenkívül egyetértek a Bíróság határozatában leírottakkal a C-változat, mint ellenintézkedés igazolására vonatkozóan:

Ez a megállapítás azonban néhány további döntést tesz szükségessé. Nem csak egyszerűen a szembenálló felek «kölcsönös jogszerűtlenségéről» van szó. A Bíróság nem vette a fáradtságot, hogy különbséget tegyen a «jogszerűtlenségek» között és kijelentette, «hogy mind Magyarország, mind Csehszlovákia elmulasztotta az 1977-es Szerződésből eredő kötelezettségeit.». Emlékeztetett a «kölcsönös jogszerűtlen magatartás», a «kölcsönös kötelességszegés» fennállására (114. bek.), mint annak a következményére, hogy évek óta egyik fél sem teljesítette teljes körűen a Szerződést» (133. bek.). Pedig a szükséges következtetések levonása céljából mérlegelni kellett volna a két félnek tulajdonított jogszerűtlen magatartás súlyosságát.

Magyarország a nagymarosi duzzasztó gát építésének leállításával kizárta a bősi erőmű csúcsüzemű működtetésének lehetőségét, amelyre vonatkozóan semmilyen előzetes megegyezés nem létezett a felek között, a Dunakilitinél folyó munkálatok felfüggesztésével pedig késleltette a bősi erőmű üzembe helyezését. Ezáltal pénzügyi veszteséget okozott partnerének, Csehszlovákia - majd Szlovákia - pedig a Duna vizét egyoldalúan elterelő duzzasztó gát saját területén történő megépítésével alapvető rendelkezést szegett meg a Szerződés tárgyának és céljának megvalósítását illetően a szerződési jogról szóló Bécsi Egyezmény 60. pont 3. paragrafusának értelmében.

A C-változat megépítése az 1977-es Szerződés számos alapvető rendelkezésébe ütközött: nemcsak azokkal volt ellentétes, amelyek a 15., 19. és 20. pontokban találhatók, hanem elsősorban azokkal, amelyek a Szerződés keretében megépített berendezések közös használatára és ellenőrzésére vonatkoznak. Szlovákia küldötte a meghallgatások során ezt határozottan elismerte : «A közös üzemeltetés volt az 1977-es Szerződésben szereplő beruházás lényege.» (CR 97/7, 16. old. (Tomka).) A C-változat tehát magát az 1977-es Szerződés tárgyát és célját sértette meg és ez a súlyos szerződésszegés a Szerződés Csehszlovákia általi elvetésével volt egyenértékű.

A Biztonsági Tanács 276. sz. (1970) határozata ellenére Dél-Afrika folyamatos Namíbiában való jelenlétének (Afrika dél-nyugati részén) az Államokra kiható jogi következményeiről szóló szakvéleményében a Bíróság hivatkozott a Közgyűlés 2145. sz. (XXI) határozatára, amikor kijelentette :

Az 1977-es Szerződés tárgya és célja (a preambulumban szereplő KGST tagországok «szocialista integrációja», ami egyébként már elavult) a Duna természeti erőforrásainak közös használata volt. A Duna vizének egyoldalú elterelése és annak Szlovákia általi kizárólagos használata minden kétséget kizáróan a Szerződés tárgyának és céljának megvalósítását célzó alapvető rendelkezés megsértése volt, Magyarország magatartása azonban egyszerűen csak késleltette, de nem zárta ki az erőmű üzembe helyezését; Magyarország nem semmisítette meg teljesen az egyezményes kapcsolat «tárgyát és célját».

Nem értek egyet a Bíróság azon döntésével, mely szerint úgy határoz, hogy Csehszlovákiának jogában állt a C-változathoz folyamodni 1991 novemberében (88. bek.), tekintettel arra

Nem tudok egyetérteni ezzel a magyarázattal a következő okok miatt :

Az a tény, hogy a C-változat munkálatai csak Csehszlovákia területén folytak, nem zárja ki azok jogszerűtlenségét. Bármely államnak módjában áll természetesen saját területét felhasználni arra, hogy megszegje nemzetközi kötelezettségeit - az ezt bizonyító példákból nincs hiány. Az a tény, hogy a munkálatokat «le lehetett volna állítani» szintén nem meggyőző érv és egyébként a munkálatokat még rövid időre sem állították le, Magyarország kérésének dacára.

A C-változat megépítését nem lehet a Duna vizének elterelését előkészítő munkálatoknak tekinteni. Kizárólag a C-változat megtervezését és tervrajzait lehet ilyen minősítéssel ellátni, nem pedig magukat a munkálatokat, vagyis az elterelés céljára szánt építmények - gátak, duzzasztók - megépítését. A határozat (79. paragrafusában) a Nemzetközi Jogi Bizottság által az Államok felelősségéről szóló tervezetekre adott kommentárjára hivatkozik. Az említett kommentár pedig határozottan kimondja az alábbiakat :

Mivel a C-változat, mint olyan, az 1977-es Szerződés megsértését jelenti, Csehszlovákia jogszerűtlen magatartása a Duna vizének egyoldalú eltereléséhez szükséges elemek megépítésével kezdődött. Teljesen önkényes és következetlen elképzelés Csehszlovákia említett - véleményem szerint jogszerűtlen - magatartását elválasztani annak eredményétől - ami viszont a Bíróság szerint jogszerűtlen.

Tehát az én véleményem az, hogy Csehszlovákia jogszerűtlenül járt el, amikor 1991. novemberében az ideiglenes megoldáshoz folyamodott. Más szóval, ugyanúgy nem volt joga ehhez a megoldáshoz folyamodni, mint ahogy nem volt joga az üzembe helyezésre sem 1992 októberétől kezdődően.

*

* *

Kénytelen vagyok kifejezésre juttatni eltérő véleményemet a Bíróság harmadik feltett kérdésre adott válaszára vonatkozóan, a kérdés tehát : «milyen jogi vonatkozásai vannak a Magyar Köztársaság 1992. május 19-i, a Szerződés megszűntetéséről szóló értesítésének» ? Másképpen szólva, az 1977-es Szerződés érvényben van-e vagy sem ?

1992. május 12-én a magyar kormány értesítette a csehszlovák kormányt arról, hogy az 1977-es Szerződést tárgyév május 25-től megszűntnek tekinti. A diplomáciai tárgyalások bizonyítják, hogy Csehszlovákia kategorikusan elutasította a C-változat munkálatainak akár rövid időre történő felfüggesztését is, ami kondicionálta azt az időpontot, amikor Magyarország kormánya a Szerződés megszűntetése mellett döntött. A döntést igazoló legfőbb ok az volt, hogy Magyarország választ adjon Csehszlovákia Szerződést elutasító lépésére, amikor az megépítette a C-változatot. A szerződési jogról szóló Bécsi Egyezmény 60. pontja lehetővé teszi a szerződő felek ilyen irányú lépését, ahogyan azt a későbbiekben látni fogjuk.

A magyar kormány a következő megfontolások alapján hozta meg döntését : a) szükségállapot; b) lehetetlen teljesítés; c) körülmények alapvető változása; d) a Szerződés másik fél általi súlyos megszegése; és végül, e) a nemzetközi jogban kötelezővé vált környezetvédelem.

Előrebocsátom, hogy a valóságban csak ritkán vannak «tiszta» vagy egyértelmű ügyek abban az értelemben, hogy csak egyetlen típusú jogi rendezést illetve megoldást igényelnének. Valójában a felek jogi helyzete igen gyakran a nemzetközi jog egyszerre több szabályának alkalmazási területébe tartozik.

Nem fogom tárgyalni a Magyarország által előterjesztett összes megfontolást. Magyarország legfőbb érve az 1977-es Szerződés megszüntetésének igazolására egyértelműen az, hogy a C-változat megépítése ennek a Szerződésnek a megszegését jelentette a Bíróság elé terjesztett okokból. Magyarország úgy ítélte meg, hogy a Szerződést súlyosan megszegték, a C-változat a Szerződés Csehszlovákia általi «elutasítását», a körülmények alapvető megváltozását jelentette (CR 97/13, 42. old. (Crawford)). A már említett gondolatok és vélemények kifejezik a különbözőképpen értelmezett, 1992. májusi helyzetet. Magyarország hozzáfűzte, hogy a helyzet úgy jellemezhető, mint a lehetetlen teljesítés esetét és, hogy ebben az összefüggésben természetesen a környezetvédelem nemzetközi jogának fejlődését figyelembe kell venni.

A különböző szempontok közül én azt választanám, amelyik számomra a legmegfelelőbbnek tűnik és amelynek eredménye a legjobban tükrözi a helyzetet jellemző jogi elemeket. Ez feleslegessé teszi a további előterjesztett szempontok vizsgálatát, amelyek véleményem szerint más módon és kevésbé pontosan csak átcsoportosítják ezeket az elemeket.

A szerződési jogról szóló Bécsi Egyezmény 60. pont 1. paragrafusa szerint

A 60. pont 3. paragrafusa az alábbiakat köti ki :

A C-változat az 1977-es Szerződés rendelkezéseinek, valamint további nemzetközi jogszabályok megsértését jelentette abból adódóan, hogy Magyarországot megfosztották a Duna őt megillető vizétől. Mivel a közös üzemeltetés a Szerződésben megfogalmazott beruházás fő célja volt, a víz egyoldalú elterelése kizárta a Szerződés tárgyának és céljának megvalósítását. A Duna elterelése által Magyarországnak előrelátható módon okozott élettani hatások mellett, az - egyik fél által végrehajtott - egyoldalú elterelés magában is olyan súlyossággal bír, ami indokolta a Szerződés megszüntetését. A Szerződés befejezésének fő és döntő oka a C-változat megépítésében és jogszerűtlenségében keresendő, amit a Bécsi Egyezmény 60. pont 3. paragrafus b) bekezdésének szövege értelmében alapvető szerződésszegésnek kell minősíteni. A probléma ennek szerződési jogi keretekben való elhelyezése. Minden egyéb felsorolt ok csak kiegészítő jellegű.

Amennyiben a C-változat valóban súlyos vétség, alapvető megszegése a szerződésnek - amit a Bíróság maga is megállapított - Magyarországnak joga volt fölmondani a Szerződésnek.

Magyarország túl korán hozta-e meg döntését ?

Igaz, hogy a Duna vizének elterelése még nem fejeződött be 1992. májusában, az 1977-es Szerződés súlyos megsértése azonban akkor kezdődött el - ahogy azt korábban már elemeztem -, amikor Csehszlovákia hozzákezdett a C-változat megépítéséhez az előző év novemberében. Nehéz elfogadni, hogy Magyarország tétlenül várja a C-változat építésének befejezését. Csehszlovákia több alkalommal kijelentette, hogy el van szánva az «ideiglenes» megoldás üzembe helyezésére. A kétoldalú tárgyalások zsákutcába futottak; a C-változat munkálatai jó ütemben haladtak és Csehszlovákia nem rejtette véka alá azon szándékát, hogy a tervezett időpontban Dunacsúnynál egyoldalúan eltereli a Duna vizét miközben elutasította, hogy akár rövid időre is felfüggessze a munkálatokat, amelyek célja már nem volt titok többé.

A C-változat megvalósítását Csehszlovákia mindig úgy minősítette, mint az 1977-es Szerződés céljának elérését célzó intézkedést, mint az 1977-es Szerződés «megközelítő alkalmazását». Az építési munkálatok leállítására Magyarország úgy tett kísérletet, hogy vissza akarta vonni a C-változat állítólagos igazolását és ezért kijelentette, hogy a Szerződést megszűntnek tekinti. A C-változat munkálatait csak a csehszlovák területen kezdték el és fejezték be. Az 1977-es Szerződés felbontása az egyetlen eszköz volt Magyarország kezében annak érdekében, hogy megakadályozza Csehszlovákiát a Duna vizének elterelésében azon a szakaszon, ahol a folyó mindkét partja Magyarországhoz tartozik. 1992. május 19-én értesítette Csehszlovákiát, hogy a Szerződést ugyanazon év május 25-től felbontottnak tekinti. A határidő valóban nagyon rövid volt, de a Bécsi Egyezmény 65. pont 2. paragrafusa, amely három hónapos határidőt ír elő, a következő kitételt tartalmazza - s ezt fontos kihangsúlyozni - : «kivéve rendkívül sürgős esetben». Ilyen esetben a határidő kevesebb lehet három hónapnál. 1992. májusában a C-változat látható előrehaladásával szemben Magyarország nyilvánvalóan ilyen «rendkívül sürgős» helyzetben volt.

Az 1977-es Szerződés felbontásának nem volt hatása: Csehszlovákia meghozta döntését és az visszafordíthatatlan lett. Így a munkálatok megkezdődtek és egyetlen pillanatra sem álltak le; folytatódtak még azután is, hogy Magyarország értesítette partnerét, miszerint a Szerződést felbontottnak tekinti. A Duna egyoldalú elterelése tehát 1992. október 26-án befejeződött és megtörtént az 1977-es Szerződés súlyos megszegése. Még ha Magyarország május 19-i értesítését korainak is lehetett tekinteni - amint azt a Bíróság értékeli - legkésőbb a Duna elterelésének befejeződésével hatályba lépett.

Nemzetközi kötelezettségeinek állítólagos megszegésével Magyarország elvesztette-e jogát az 1977-es Szerződés felbontására ?

Eltérő véleményem első részében már kifejtettem, hogy Magyarország a nagymarosi munkálatok felfüggesztését, majd leállítását kényszerűségből tette, ennek kritériumai - felesleges itt újra felsorolni azokat - mind együtt voltak. A szükséghelyzet felmenti Magyarországot az 1977-es Szerződés néhány rendelkezésének be nem tartásáért ráeső felelősség alól. Ami a Dunakilitinél folyó munkálatok felfüggesztését illeti, a szükséghelyzet feltételei szintén együtt voltak, igaz azonban, hogy Csehszlovákiának alapvető érdeke fűződött ahhoz, hogy a munkálatok folytatódjanak. Magyarország a maga részéről Bős alatt befejezte a gátak építését, ami a Szerződés értelmében az ő feladata volt és felajánlotta Csehszlovákiának, hogy kártalanítja az esetleges elszenvedett károkért. Magyarország javára tehát vannak felelősség alól mentesítő és enyhítő körülmények, a neki felróható magatartás nem olyan súlyos, mint amit a Csehszlovákia által megépített C-változat jelent. A Szerződés nem élte túl a súlyos szerződésszegés együttes hatását, tehát a Duna elterelését és a Szerződés Magyarország általi felbontását. A Szerződés öröklésének kérdése tehát nem áll fenn.

Ami a «vonatkozó okmányok» kifejezést illeti, célszerű hangsúlyozni, hogy a Szerződés megszűnésével az alapszöveg, amihez az okmányokat kapcsolni lehet, már nem létezik. Ily módon ez a kifejezés elvesztette minden jogi hatását. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden okmány, amelynek rendelkezései kapcsolódtak az 1977-es Szerződés rendelkezéseihez hatályát veszítette. Ezek sorsáról külön kell dönteni a megfelelő nemzetközi jogszabályok figyelembevételével.

*

* *

Mindazonáltal a Bíróság határozatában úgy vélte, hogy az 1977. szeptember 16-i Szerződés érvényben van és, hogy a Szlovák Köztársaság, mint a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság jogutód állama, 1993. január 1-től szerződő féllé vált. A határozat jogi következményeit illetően, beleértve a felek jogait és kötelességeit, amelynek meghatározására a Külön-megállapodás 2. pont 2. paragrafusa felkérte a Bíróságot, a határozat rendelkező részének 2. paragrafusának B pontjában a Bíróság kimondja, «hogy Magyarországnak és Szlovákiának ... minden szükséges intézkedést meg kell hoznia az 1977. szeptember 16-i Szerződés célkitűzései megvalósításának megállapodott módon történő biztosítása érdekében». A rendelkező rész 2. paragrafusának C pontja a «Szerződésnek megfelelően», az E pont pedig a «Szerződés megfelelő rendelkezéseinek megfelelően» kifejezéseket használja.

Azáltal, hogy a Bíróság az 1977-es Szerződés érvényben tartása mellett határozott, saját feladatát nehezítette meg és nem könnyítette a szembenálló felek feladatát, akiknek megegyezést kell találniuk a nézeteltérések megoldására. Érvelése szerint,

Meg kell jegyeznem, hogy a kölcsönös kötelességszegés kifejezés nem tükrözi megfelelően a szerződés felbontásának okát vagy okait. Mindazonáltal nem ez az alapvető kifogásom a határozat ezen részével kapcsolatban, hanem inkább a határozat «megállapító» és «rendelkező» része között felfedezhető eltérést - hogy ne mondjam ellentmondást - kifogásolom. A Szerződés érvényességének fenntartásával a Bíróság el szerette volna kerülni, hogy szembe állítsák a summum jus summa injuria elvével és elismerte, hogy az 1977-es Szerződés eredeti formájában nem volt alkalmazható. In extenso idézem a határozat megfelelő részeit :

....................................................................................................

Ebben az összefüggésben a bíróság érvelése mindenek előtt az időtényező szerepén alapul - az 1989 és 1997 között eltelt nyolc éven : «Ami a jog helyes alkalmazását jelentette volna 1989-ben vagy 1992-ben, ha az ügyet akkor vitték volna bíróság elé, 1997-ben téves ítélet lenne.» (Ne felejtsük itt el, hogy Magyarország már 1989. novemberében javasolta, hogy azokat a nézeteltéréseket, amelyeket a felek nem tudnak egymás között megoldani, vigyék döntő bíróság vagy a Nemzetközi Bíróság elé.) Véleményem szerint azonban ez a nézeteltérés születését követő időszak időtényező hatását korlátozó nézőpont nem teszi lehetővé a Bíróság számára, hogy - egy összetett ügy hátterében - integrálja annak megfelelő szempontjait.

Az idő múlt nemcsak 1989 és 1997, hanem 1977 és 1989 között is. Az 1977-es - kétoldalú - Szerződést meghatározott politikai környezetben kötötték - a Gazdasági Segítségnyújtás Tanácsa tagországai szocialista integrációjának elősegítése céljából -, amely 1989-ben radikálisan megváltozott. Az 1977-es gazdasági környezet - melyet az úgynevezett tervgazdasági rendszer jellemzett - nem kisebb változáson ment keresztül és a piacgazdaság megjelenése minden, a G/N beruházás költségeire és megtérülésére vonatkozó tervet módosított. Egyébként a Szerződés aláírása óta az ökológiai ismeretek és követelmények rohamosan fejlődtek. Mindkét fél elismerte, hogy a Szerződés idejét múlta : Magyarország azzal, hogy 1989. novemberében javaslatot tett a Szerződés módosítására, Csehszlovákia pedig azzal, hogy 1991. szeptemberében elismerte, a Szerződés már nem létező tagjait törölni kell (Szlovákia Emlékeztetője, IV. köt., 97. melléklet, 249. old.). Az ideiglenes megoldásnak nevezett C-változat hirtelen beindulása megakadályozta a feleket abban, hogy kölcsönösen elfogadható megoldást találjanak a Szerződésből eredő problémákra. A tények - aligha szükséges azokat itt megismételni -, amelyek a Szerződés módosítása mellett szóltak és új megegyezés aláírását igényelték, már fennálltak 1989-ben és nem a későbbi időszak termékei, tehát nem a felek jogszerűtlen magatartásának következményei.

A Bíróság határozata visszahelyezi a feleket egy «régi», «elavult» jellegű szerződés keretei közé és eközben okos, ésszerű, sőt nélkülözhetetlen változtatásokat rendel el : a bősi erőmű csúcsüzemű üzemeltetésének végleges elvetését; a nagymarosi gát építésének elvetését, mivel «már semmi értelme megépíteni azt»; a környezetvédelmet illetően pedig az «új szabványok» figyelembevételét és az «új követelmények» megfelelő értékelését, «nemcsak akkor, amikor az államok új tevékenységeket vesznek tervbe, hanem akkor is, amikor a múltban megkezdett tevékenységeket folytatják» (140. bek.).

Ezek a szabványok hatékonyabbak és a szembenálló felek könnyebben tudják ezeket alkalmazni az 1977-es Szerződésre való hivatkozás nélkül. Határozatának rendelkező részében a Bíróság nemcsak az elavult, alkalmazhatatlan - és véleményem szerint megszűnt - Szerződésre hivatkozhatott volna és kellett volna hivatkoznia, hanem a vitathatatlan általános nemzetközi jogszabályokra és a felek között érvényben lévő egyéb szerződésekre és megállapodásokra is a régi G/N beruházásból örökölt problémák megoldása céljából.

Vitathatatlan, hogy az 1977-es Szerződés megszüntetésével a szembenálló felek nem maradtak volna joghézagban. Kapcsolatukat - ahogy azt a Bíróság megállapította - egyaránt szabályozzák a két állam közötti egyéb egyezmények rendelkezései, az általános nemzetközi jogszabályok és a jelen esetben az államok felelősségének szabályai (132. bek.). A Magyarország és Szlovákia között létrejött Külön-megállapodás Preambuluma kimondja, hogy a Szlovák Köztársaság az «egyetlen örökös állama» a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságnak «a Bős-Nagymaros beruházással kapcsolatos jogok és kötelességek tekintetében». Az 1977-es Szerződés megszűnése előtti teljesítéséből eredő jogokat és kötelességeket a Szerződés felbontása nem kérdőjelezi meg. A szerződések jogáról szóló Bécsi Egyezmény 70. pont, 1. paragrafusa szerint :

Az 1977-es Szerződés alkalmazásaként jóhiszeműen megépített építményeket - mint Bős és Dunakiliti - nem érinti a Szerződés végső sora. Szlovákia tehát megtarthatja és oly módon használhatja a bősi erőművet, hogy ne okozzon jelentős károkat szomszédjának, mégpedig úgy, hogy elsősorban átfolyó rendszerű üzemeltetési módot alkalmaz az erőműnél. A dunacsúnyi duzzasztó gát megépítéséből és a Duna vizének eltereléséből eredő problémákra vonatkozóan a felek között érvényben lévő egyéb szerződések, nevezetesen a határmenti vizekről szóló 1976-os szerződés, valamint a felek között érvényben lévő nemzetközi jogú, és rájuk kötelezettségeket rovó, betartandó egyéb elvek és szabályok alapján kell dönteni. Így tehát mindkét fél köteles tartózkodni minden olyan cselekedettől vagy magatartástól, amely káros hatással lenne a másik környezetére és jelentős károkat okozna neki.

Ebből a szempontból a legfontosabb elem a Duna vizének egyenlő és ésszerű megosztása. A Bíróság határozata idézi a Nemzetközi vízfolyások nem hajózási célú használatára vonatkozó jogról szóló egyezmény 5. pont, 2. paragrafusát, amelynek értelmében :

Erről az elvről jogosan elmondható, hogy kifejezi az érvényben lévő általános nemzetközi jogszabályt, megfelel a jelen ügy nézeteltérésének rendezésére. A C-változat jogszerűtlensége abban áll, hogy Csehszlovákia, majd Szlovákia majdnem teljes egészében eltulajdonította a Duna vizét, a közös természeti erőforrást. A Duna vizének egyoldalú használatát a lehető leghamarabb és véglegesen meg kell szüntetni. A megoldás az lehetne, hogy «Magyarország a Duna természeti erőforrásainak megállapodás szerinti használatával egyenlő félként részt vesz az 1977-es Szerződés keretében, vagy azon kívül és ellenére eddig megépített építmények üzemeltetésében, irányításában és előnyeiben». Ily módon orvosolni lehetne a C-változat által képviselt nemzetközi jog megsértését és a tényállás jogrenddé alakulna át. A Bíróság ebben az irányban és szellemben nyilatkozott 146. paragrafusában. Egyetértek a paragrafusban megfogalmazott üzenet lényegével, mindazonáltal kénytelen vagyok eltérő módon magyarázni azt azon okok miatt, amelyeket fentebb próbáltam kifejteni.

Végül, megismétlem azt a következtetésemet, amely szerint az 1977-es Szerződés jogszerűen megszűnt és nincs érvényben. A Bíróság határozatának rendelkező része véleményem szerint következetesebb és meggyőzőbb lett volna, ha a Bíróság nem az 1977-es Szerződésre, hanem olyan általános nemzetközi jogszabályokra, valamint egyéb szerződésekre és megállapodásokra alapozta volna, amelyek kötelezik a feleket.

Fentiekből adódóan kénytelen vagyok a rendelkező rész 1. paragrafusának A, B és D pontjai ellen szavazni.

Ami a rendelkező rész 2. paragrafusának pontjait illeti, magától értetődik, hogy az 1. paragrafus D pontja elleni szavazatom alapján nem értek egyet a második paragrafus A pontjával sem. Határozottan meg vagyok győződve arról, hogy Magyarországnak és Szlovákiának jóhiszemű tárgyalásokat kell folytatniuk egymással az érvényben lévő nemzetközi jog figyelembevételével annak érdekében, hogy a Duna közös természeti erőforrásaira vonatkozó jogok és kötelességek alkalmazásra kerüljenek. Ezeket a közös forrásokat közösen és közös megegyezésen alapuló módon kell kihasználni. Mindazonáltal az a tény, hogy a 2. paragrafus B pontja kifejezetten hivatkozik az 1977. szeptember 16-i Szerződés célkitűzéseire, a C pont ugyanannak a szerződésnek megfelelő közös működési módjára, az E pont pedig az említett szerződés megfelelő rendelkezéseire - arra a szerződésre, amely véleményem szerint és a fentebb kifejtett érvek alapján már nincs érvényben - nem tette lehetővé számomra, hogy ezen pontok mellett tegyem le a voksot. Ugyanakkor egyetértek a D ponttal, amely Szlovákia és Magyarország azon károkra vonatkozó kölcsönös kártalanításával kapcsolatos - ha a felek másképp nem állapodnak meg -, amelyek a vízlépcsőrendszer építésével érte őket, mivel úgy gondolom, hogy ez pont igazságos és megfelel a nemzetközi jog ilyen irányú szabályainak.

(aláírás) Géza HERCZEGH